Egy kéretlen történet

(Reakció erre: Egy kéretlen történet)

A történet továbbra is fikció.

A hangosbemondó elhallgatott. A levegő megült, mint egy túlhasznált mondat, amit már senki nem mer kimondani. A nő lépett egyet előre, aztán megállt. Nem azért, mert félt – azt az érzést már rég kicsomagolta, felcímkézte, és betolta a szekrény mélyére –, hanem mert hirtelen egy idegen érzés mozdult meg benne.

Nem ellenállás volt, inkább… disszonancia. Olyan, mint amikor az ember egy pillanatra elveszíti a sorát olvasás közben, és hirtelen rájön, hogy nem ott tart, ahol kellene.

„Érdekes” – gondolta.

A fiú már ment volna tovább, rutinosan, mint aki pontosan tudja, hol van a villanykapcsoló egy idegen lakásban. A nő nem követte, csak állt elmerülve a gondolataiban.

– Mi van, lefagytál? – fordult vissza türelmetlenül. – Ne csináld már ezt a drámát, tudod, hogy nem szeretem, amikor hisztizel.

Ez a mondtad a nő számára unalmasan ismerős volt. Ugyanaz a mondat, mint amikor dühös volt. Ugyanaz, mint amikor eltűnt napokra. Ugyanaz, mint amikor visszajött.

Hirtelen nagyon tisztán látta magát kívülről. Nem, mint nőt, hanem mint funkciót. Mint egy fogaskereket, amit addig olajoznak, amíg forog, aztán kidobnak, ha nyikorog.

– Tudod… – szólalt meg lassan – mindig azt mondtad, hogy rajtad kívül senki sem lát engem igazán.

– Így van – vágta rá azonnal. – És ez most is így van.

– Lehet – bólintott. – De azt hiszem, nem akarok már olyan lenni, amilyennek te látsz.

A fiú nevetett. Nem hangosan, inkább mint egy unott néző, aki már túl sokszor látta ugyanazt a színdarabot.

– Ezt most komolyan gondolod? – kérdezte.

És ekkor történt valami egészen banális. Nem volt nagy jelenet, nem volt ajtócsapódás, sem könnyek. A lány egyszerűen levette a maszkot. Nem demonstratívan, nem lassan, csak úgy, mintha útban lenne.

– Lehet – mondta halkan –, hogy tényleg nem érdekel senkit, mi bajom van. De most először… engem igen.

Nem várta meg a választ. Nem azért, mert dühös volt, hanem mert elfáradt. Kilépett a szobából, át a folyosón, ahol ugyanazok az emberek álltak, ugyanazokban a szerepekben. Senki nem állította meg. Senkit nem érdekelt.

Odakint hideg volt. A város pedig mozdulatlanul folytatta a maga ritmusát, ugyanúgy működött tovább, mintha semmi sem történt volna. És talán tényleg nem is történt semmi. Csak egy apró repedés keletkezett egy nagyon gondosan felépített történetben.

És néha ennyi is elég.