"Ne hagyd abba! Csak játssz tovább...!"

Sokan szeretnének változást. Változni viszont már kevesen. Nem is azért, mert rossz emberek lennének, hanem azért, mert már nem hisznek benne, hogy képesek rá. Nagyon régóta nem hisznek benne. Azért, mert gyerekkorukban megtanulták, hogy legyenek olyanok, mint mindenki más, abból baj nem lehet. Azért, mert amikor próbáltak őszintén önmaguk lenni, és arra menni, amerre a szívük vezeti őket, akkor sablonra nyirbálták őket.
De lehet ezt másképpen is csinálni. Erről szól az a történet, ami egyes források szerint Ignace Paderewski lengyel zongoraművészhez köthető, de akár így van, akár nem, nagyon fontos üzenetet közvetít. Olyan üzenetet, amit minden szülőnek, de általában minden felnőtt embernek fontos megértenie.
A neves művész zongoraestjére zsúfolásig megtelt az előadóterem. A közönség soraiban egy édesanya is ott ült kisfiával, akit azért hozott el, mert ezzel a csodálatos élménnyel szerette volna arra ösztönözni, hogy folytassa zongoratanulmányait. A színpadhoz közel ültek, így jól ráláttak a gyönyörű és igen drága zongorára, ami már csak arra várt, hogy a nagy művész megszólaltassa.
Pár perc volt már csak a kezdésig. Az édesanya beszélgetésbe elegyedett egy ismerősével, és annyira belemerült, hogy akkor fordult csak vissza a színpad felé, amikor a fények lassan elhalványodtak, majd bekapcsolták a színpadot megvilágító reflektorokat. Ám ahogy oldalra pillantott, kisfiának már csak az üres székét látta. Ijedten körbenézett, és még ijedtebben vette észre, hogy a fiú a méregdrága zongora előtt ül.

„Te jó ég! Most mi lesz?” – villant át az agyán, és kétségbeesetten megpróbált volna kiszaladni a színpadra a kisfiáért, de már késő volt. A művész ebben a pillanatban lépett a színpadra. A kisfiú egy gyerekdalt kezdett pötyögni a zongorán, és ahogy a zongorista odaért hozzá, ijedten nézett fel rá.
„Ne hagyd abba! Csak játssz tovább!” – mondta kedves hangon a kisfiúnak, és olyan nyugodtan mosolygott rá, mintha a világ legtermészetesebb dolga történne éppen. Majd ugyanilyen könnyedséggel odaállt mögé, és bal kezével becsatlakozott a játékba, kiegészítve a gyerekdalt a basszus részekkel. A közönség mosolyogva figyelt. Kisvártatva a művész jobb kezével is átnyúlt ifjú kollégája fölött, és ahogy a kisfiú folytatta a gyerekdalt, ő egy gyönyörű improvizációt adott hozzá a műhöz.
A közönség ámulva figyelte a szokatlan párost, a kisfiú édesanyjának pedig könnyek szöktek a szemébe. Hatalmas élménnyel gazdagodva tért mindenki haza a koncert után, de a kisfiú ennél sokkal többet kapott azon az estén: a tudatot, hogy a szárnyait már soha senki nem törheti le.

Ennyin múlik. Csak ennyin. Egy kisgyerek szárnyait nagyon könnyű letörni, ha lekezelően bánunk vele. Ha visszarángatjuk őt a felnőttek által realitásnak nevezett világba, és elhitetjük vele, hogy az álmairól le kell mondania, akkor meg is fogja tenni, és később olyan frusztrációval és megkeseredettséggel átitatott életet fog élni, mint embertársainak jelentős része. Nagyon könnyű ezt megtenni egy gyerekkel, és nagyon sokan meg is teszik.
De ugyanilyen könnyű azt is elérni, hogy használja a szárnyait. Megtaníthatjuk neki, hogy soha ne adja fel, soha ne mondjon le az álmairól, és azt se engedje soha, hogy bárki is megpróbálja őt visszahúzni. Minél több gyerekből válik ilyen testileg-lelkileg egészséges felnőtt, annál egészségesebbé válik a jelenleg még beteg társadalom, és annál jobban meg tudjuk változtatni a világot. Apró lépésekkel. Egy kisgyerek szárnyalni tanításával.
Csak ennyi. Ennyin múlik.