Vámpírnapló IV. - A törhetetlen jég

A vámpír egyedül maradt az istállóban. Még mindig nem tudta elhinni, hogy mire is vállalkozott. S most még rosszabb a helyzet. Meg kell büntetnie a lányt, nem hagyhatja szó nélkül ezt a pimaszságot. Nem lehet, egyszerűen nem. De így is elég vad és makacs, ráadásul teljes szívéből gyűlöl. Gyűlöli, hogy itt kell lennie, gyűlöli a sorsát is. A büntetés után még jobban fog gyűlölni. De ha egyszer nem hagyott más lehetőséget?!
Még sokáig üldögélt az istállóban. Élvezte a csendet s nyugalmat. Mindeközben a lány éppen a kandalló takarításával foglalatoskodott. Nagyon fázott. Vékony inge és szakadt vászonnadrágja nem védte a novemberi hidegtől. Vágyott a tűz melegére. Otthon ilyenkor még nem lehetett begyújtani, mert akkor nem maradt volna fa a kemény téli hidegekre. De most teljesen át volt fagyva, s most nincs itt a mostohaapja, hogy ráverjen a kezére, ha a gyújtósért nyúlna. Így hát kihamuzott, s begyújtott a kandallóba, s felsepregette maga után a piszkot, majd letelepedett a tűz elé melegedni, magára borítva a vámpírtól kapott takarót.
Milyen jó is itt a tűz előtt. Hamarosan az egész szobában kellemes meleg lesz. Hogy irigykednének rám a barátnőim, ha tudnák, hogy itt ülök egy hatalmas kandalló előtt, s annyi fát tehetek a tűzre, amennyit csak akarok. A vámpír nem szól rám.
Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy a vámpír büntetést ígért neki. Rögtön elillant a jókedve. Az apja soha nem emelt rá kezet, sosem bántotta, a mostohaapja viszont, ha tehette mindig talált indokot, hogy elverje. Hiába próbálta az anyja védeni, csak annyit ért el, hogy ő is kapott néhány erőteljes pofont. Aztán mindig a padlásra bújtak a férfi elől, s együtt sírtak, ápolták egymást.
Vajon a vámpír is úgy büntet, mint a mostohám? Biztosan. Hisz minden férfi egyforma. Akkor se akarok egy újabb mostohát, az az egy is sok volt. Nem engedhetem mégegyszer, hogy bárki elverjen és aztán még meg is becstelenítsen. Anya szerint ez a női mivoltunk velejárója. Hiába próbált erősnek látszani, a szeme megtelt könnyel. Megfogadta, hogy nem sír, de az emlékek olyan erővel törtek a felszínre, aminek nem tudott ellenállni.
- Ne sírj, kérlek! - annyira elmerült gondolataiba a lány, hogy észre sem vette a vámpírt. - Mondd el mi bánt! - azzal letelepedett a takarókupac mellé, és átkarolta. - Mitől félsz ennyire? - a lány makacsul rázta a fejét. Hogyan is mondhatná el azt a sok szörnyűséget, amit át kellett élnie az apja halála óta, pont egy szörnyetegnek. - Ha nem engeded, nem tudok segíteni rajtad. Pedig nagyon szeretnélek végre mosolyogni látni. De sírás ide vagy oda, a büntetést megérdemled! Ebből nem engedek!