Vámpírnapló II. - A kastély

Hatalmas kastély felé közeledtek. Már a ló is érezte, hogy hamarosan otthon vannak, ezért még gyorsabban száguldozott az utasaival. Hamarosan a kapunál voltak, itt már lépésre fogta lovát a vámpír. Megpaskolta a ló nyakát pár dicsérő szó kíséretében. Az istálló előtt megálltak. Kibugyolálta a lányt, s letette a földre, majd a vámpír is lendületesen lepattant a lóról.

- Maradj itt, amíg beviszem a lovat az istállóba! - parancsolta a remegő lánynak, azzal elindult az istálló belseje felé. Leszerszámozta, majd bevezette a vastag szalmába a lovat. Adott neki friss takarmányt, s indulás előtt újra megsimogatta, és megköszönte az utat hazafelé. De most már ideje volt a teljes figyelmét az új jövevényre fordítania.

A lány nem vette észre, hogy a vámpír a háta mögött áll, és figyeli. Járkált az udvaron és nézegette az ajtókat, kereste a kijáratot, de egy ajtó sem nyílt ki neki.

- Ez egy elvarázsolt kastély. Az ajtók megérzik, hogy mi a valódi célod. Ha lopni akarsz, ha engedély nélkül elmenni, sosem fognak kinyílni neked. Ha tiszta céllal érinted a kilincset, azonnal kinyílik. - magyarázta a lánynak, akin nyoma sem volt már a megszeppenésnek, újra magára talált.

- Engedjen el! El akarok menni! Haza akarok menni! Most! Azonnal! - üvöltött a lány. A dühe csak úgy belengte az egész udvart. A vámpírt jólesően csiklandozta az érzés, mire felnevetett. A lány kétségbeesetten próbálta feszegetni az ajtót, amit a kijáratnak vélt.

- Mint mondtam, az ajtók nem fognak kinyílni neked. Két lehetőséged van. Vagy az udvaron éjszakázol, vagy pedig bejössz velem a szobába. Nem kell azonnal döntened, nyitva hagyom neked az ajtót, ha egyszer feladod az ajtó feszegetését, akkor be tudj jönni. - mondta egykedvűen a vámpír. Azzal elfordult, s otthagyta a lányt. A szobában leült a kedvenc fotelében, ami a kandalló mellett helyezkedett el, s ebből a szögből ráláthatott az ajtóra is.

Milyen kis harcias fehérnép, konoksága már a butaság határát súrolja. De az eltökéltsége és kitartása, hmm, ha egyszer betöröm, remélem értem is így fog küzdeni, s ily hűségesen ki fog mellettem tartani. S már szőtte is a hosszútávú álmait a vámpír. De a lánynak nyoma sem volt, pedig órák teltek el. Lassan eljön az éjszaka leghidegebb órája, s a vámpír aggódott, hogy makacsságból képes halálra fagyni. Hangtalanul kiosont az udvarra, hogy megnézze, merre kóborol a lány. Meglepődve tapasztalta, hogy még mindig ugyanazt az ajtót feszegeti, miközben halk sírdogálás közepette könyörög az ajtónak, hogy nyíljon ki.

- Megmondtam neked, hogy nem fog kinyílni. Gyere velem, kapsz meleg takarót, mert ha itt kinn maradsz, meg fogsz fagyni reggelre. - azzal a kezét nyújtotta, hogy felhúzza a lányt a földről. Ösztönös emberi gesztus volt, igazából nem hitte a vámpír, hogy elfogadja a lány a segítő jobbat. De csodák csodájára belekapaszkodott a vámpírba, sőt hagyta, hogy az az ölébe vegye és vigye, ahová csak akarja.

A vámpír letette a kedvenc foteljébe, és betakargatta, majd gyakorlott mozdulatokkal tüzet rakott a kandallóba. Ő nem fázott sohasem, csak a régi emlékek miatt szerette nézni a táncoló lángokat. Most viszont nem kedvtelésből gyújtott be. Majd eltűnt a szobából, s csakhamar egy nagy bögre gőzölgő teával tért vissza.

- Ez a tied. Idd meg, amíg meleg. Aztán aludj egy keveset. Ha reggel felébredsz, örülnék neki, ha picit rendet raknál, kihamuznál a kandallóból. De most aludj jól, én is nyugovóra térek. - lágyan beszélt a vámpír, mint egy gondoskodó apa, s közben simogatta a lány selymes haját.