„Ne hagyd abba, kérlek…”

„Ne hagyd abba, kérlek…”

Megint elgurult a gyógyszerem. Most egy belső monológot hozok nektek a másik oldalról. Persze tudom, hogy ez nem így van, mert ez túl csöpögős. Egy nő sem vélekedhet így, farokfotóra bukik mind.

Ilyen monológot csupán egy könnyes szempárból olvashat ki a lélek, tehát minden hasonlóság a valósággal csak a véletlen műve lehet...

„Nem tudom, mikor kezdődött pontosan. Talán akkor, amikor először rám nézett úgy… Ahogy más férfi még soha. Nem akart megvenni, nem akart hódítani – csak látott. Olyannak, amilyen vagyok, amikor senki más nincs ott. Kicsinek túlérzékenynek követelőzőnek és némának egyszerre.

Eleinte féltem attól, amit kiváltott belőlem. Hogy miért akarom, hogy megfogja a hajam. Hogy miért vágyom arra, hogy rám szóljon. Hogy miért nedvesedem meg attól, ha azt mondja: „Elég volt, kislány.”

De most már nem kérdés bennem. Most már csak az fáj, amikor nem figyel rám. Szeretem, amikor dühös. Nem igazán dühből – csak abból az erőből, amit mások már rég nem mertek megmutatni nekem.

Szeretem, amikor határozott. Amikor nem kérdez, hanem elvár. Amikor nem kérdezi, akarom-e – hanem tudja, hogy pontosan arra vágyom. A hangjára. A tenyerére. Az ítéletére . Szeretek bűnös lenni mellette. Mert nála a bűn nem azt jelenti, hogy rossz vagyok, hanem azt, hogy valaki törődik velem annyira, hogy következményt ad.

És amikor az ölében fekszem, fenekem kipirosodva, szám remegve ,és ő halkan megkérdezi: „Na most már elég volt, kislány?”…akkor mindig azt mondanám: nem. De nem szavakkal. Hanem azzal, hogy még jobban hozzásimulok. Még hangosabban lélegzem. Még mélyebbre engedem magam benne elveszni.

Szeretem a fájdalmat. Azt a fajta fájdalmat, ami végre kimos belőlem valamit. A sírást, amit máshol nem tudok kiengedni. A félelmet, amit csak nála merek kimutatni.

És ha néha úgy is érzem, hogy nem bírom tovább – ha a szíj túl erős, a kéz túl határozott, a sírás túl mély…akkor is tudom: Nem vagyok egyedül. Ő ott van. Mindvégig.

És amikor már nincs bennem semmi más, csak remegés és sóhaj, akkor egyszerűen magához húz.

Nem kérdez. Nem magyaráz.

Csak ott van.

És abban a csendben még sosem éreztem magam ennyire biztonságban.”

Többiekre pedig ott a MasterCard :P