Rózsa a viharban…

Te voltál a rózsa.

Nem azért, mert szép voltál. Nem azért, mert illatos, vagy különleges. Azért voltál rózsa, mert tüskéid voltak – és én nem értettem meg, hogy ezek nem ellenem nőttek, hanem érted. Védtek. Mert te olyan voltál, mint minden valódi szépség: sebezhető.

És én… én repülni akartam. Magasra, távolra, a szélbe, a felhők fölé. A tested melegét gyakran a szél váltotta fel. A szavaidat a rádió zúgása. De mindig ott voltál. Mint valami túl hangos csend. Mint egy kérdés, amit nem tudok feledni.

Sok bolygón jártam, sok rózsát láttam. Volt köztük csendesebb, egyszerűbb, engedelmesebb is. De egyik sem az enyém volt. Egyik sem nevetett úgy, mint te – szeszélyesen, fölényesen, s mégis olyan esendően. Egyik sem volt hajlandó szenvedni értem, és velem.

Te nem voltál könnyű. Nem voltál kényelmes. Nem voltál tökéletes. De te voltál az én rózsám.

És én nem vettem észre, mit jelent az, hogy valaki az enyém. Hogy a gondoskodás, a hallgatás, a türelem – mindez nem teher, hanem ajándék.

Most már tudom: a szeretet nem a másik tökéletességéről szól. Hanem arról, hogy felelős vagyok azért, amit megszelídítettem. Hogy valaki másért válok jobbá, nem önmagamért.

Te ültél ott, mikor még csak rajzokat firkáltam a homokba. Te sírtál, mikor a vihar túl közel ért. És te voltál az, aki még akkor is rám gondoltál, mikor én már régen elhagytalak – az égbolt alatt, egy repülőgép pilótafülkéjében, valahol a halál szélén.

Nem írok neked több könyvet. Nem írok új bolygókat. De ott leszel minden sorban. Minden sivatagban, minden homokszemben, amit ujjam közé veszek.

Mert a rózsám voltál. És én… talán túl későn, de megtanultam szeretni…