Harapj vagy én haraplak!

a harapás költészete

Bocsi, 20-on éveseknek értelmezhetetlenül hosszú, ne is próbálkozz!

“Lapozz tovább! Nincs itt semmi látnivaló” sorozatomban most egy százéves verset hozok, ami nem virágokról és holdfényes sétákról szól, hanem harapásokról. Nincs benne gyertyafényes vacsora, csak perzselő szenvedély, csontig hatoló vágy és valami nyers, ősi erő, amit ma már talán túl szélsőségesnek is tartanának egy „szerelmes vershez”. Vagy mégsem?

József Attila: Szerelmes vers. Már a cím is olyan, mint egy csapda. Mintha azt ígérné, hogy most egy klasszikus szerelmi vallomás következik, valami lágy, simogató, amiben a költő kedvesének kezét kéri egy halk fuvolaszóval kísért alkonyati sétán.

Aztán jön az első sor.

„Hegyes fogakkal mard az ajkam.”

Bele a lecsóba! Hát ez bizony nem egy rózsaszín vattacukor :)

A szerelem harap, karmol, fáj, vérzik. A szerelem nem minden esetben illatos levendulamező, hanem egy szétmarcangolt inggallér, egy kicsordult vércsepp egy csók után. Ez is lehet. A szerelem ilyen fomában nem szelíd őzike…

Miért ilyen? Miért kell harapni, marcangolni, összetörni? Hát nem lehet csak simán szeretni?

József Attila itt nem a megszelídített, cukormázas szerelemről beszél. Nem a langyos ölelésekről és az óvatos érintésekről. Hanem az ösztönről, az őrületről, a mindent elsöprő, gyomrot facsaró vágyról, széttépni és felgyújtani mindent… :)

„Harapj, harapj, vagy én haraplak!”

Nincs középút. Ez vagy teljes odaadás, vagy halál!

Ez a szerelem nem kér. Követel. Nem óvatoskodik. Küzd, mint a farkas a szájában lévő nyuszival. Vagy fordítva…

És mégis, ott van benne valami más is, valami megfoghatatlan dolog, a legőszintébb vallomás:

„Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.”

Hirtelen megtorpanás. Egy másodpercre kibukik a vadság mögül a valódi érzés. Kibuggyan a szívből a vér. Hogy ez a tombolás valójában a szeretet legmélyebb, legfélelmetesebb megnyilvánulása. Hogy a harapás nem pusztítás, hanem ragaszkodás. Hogy néha az ember annyira szeret, hogy azt már nem lehet csak csendben elmondani. Tombolni kell és élni! Doboltatni a falon! :)

És itt jön az igazán érdekes rész. Mert ez a vers első látásra a dominanciáról szól, arról, hogy a költő tüskés indákkal akarja magához láncolni kedvesét, hogy a szerelem nem finom egymásra találás, hanem egymás birtoklása.

De ha jobban megnézzük, valójában itt nem a költő az, aki egyoldalúan uralkodik.

Mert mit mond?

„Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek.”

Nem azért kell fájnia, mert ő irányítani akar. Hanem mert annyira szüksége van erre a szerelemre, hogy ha a másik nem adja meg neki az érzést, akkor saját maga idézi elő. Ha nem jön a harapás kívülről, akkor belülről fog jönni.

Ez a szerelem nem gyengéd, hanem mindent elsöprő. Nem logikus, hanem ösztönös. Bolond ugye ez a költő is?

És itt van a behódolás igazi szépsége. Mert ez nem egy ember akarata a másik felett. Ez nem egy uralkodó és egy alávetett. Ez két ember, akik ugyanazzal az őrülettel szeretik egymást. És egyik sem tudja megállítani.

Ha valaha szerettél úgy, hogy az fájt, akkor érted ezt a verset. Ha valaha volt olyan ölelés, amiben benne volt az összes addigi könnyed és az összes jövőbeli hiányod, akkor érzed, miről beszél itt József Attila.

Mi marad utána?

Mi marad egy ilyen szerelemből?

Lehalkul? Megszelídül?

Vagy egyszerűen elégeti magát, mint egy túl fényesen izzó csillag?

„Úgy kéne sírni, s zúg a vérem…”

A vers végére már nincs kérdés. Nincs se „ha”, se „de”, se „talán”. Csak az ösztön marad. A harapás vagy a harapás hiánya.

József Attila tudta, hogy ilyen szerelem létezik. És azt is tudta, hogy nem lehet sokáig élni benne.

De amíg tart – az a legigazibb dolog a világon.

A bolond költő száz éves verse: SZERELMES VERS

Hegyes fogakkal mard az ajkam,

Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,

Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak,

Harapj, harapj, vagy én haraplak.

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,

Csak szép játék vagy, összetörlek,

Fényét veszem nagy, szép szemednek.

- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

Úgy kéne sírni s zúg a vérem,

Hiába minden álszemérem,

Hiába minden. Ölbe kaplak:

Harapj, harapj, vagy én haraplak!

József Attila 1923. jan. 1.