Aranyszál

Fenrir és az aranyzsinór: A fékezhetetlen erő és a finom kötelékek

Vannak legendák, amelyek mélyebben rezonálnak velünk, mint mások. Fenrir története számomra mindig is különös visszhangot keltett, mintha egy rejtett igazságot hordozna magában – egy érzést, amelyet túl jól ismerek.

Fenrir, a hatalmas farkas, a világ egyik legerősebb lénye volt. A skandináv istenek rettegtek tőle, mert tudták, hogy ha szabadon marad, egyszer elhozza a pusztulást. Megpróbálták erős láncokkal megkötözni, acélból és varázslatból kovácsolt bilincsekkel, de mindegyiket széttépte, mintha csak vékony fonalak lettek volna. Aztán az istenek ravaszabbak lettek. Egy láthatóan törékeny, finom aranyszálat fontak – a Gleipnirt –, amely nem volt vastagabb egy selyemszálnál. Nevetségesen gyenge volt… és mégis, amikor Fenrir hagyta, hogy rátekerjék, már nem tudta széttépni.

Túl ismerős érzés.

Erős vagyok. Tudom, mit bírok el. Építettem, romboltam, újrakezdtem, és megtanultam, hogy az életben mindig harcolni kell. A nehézségeket lerázom magamról, a kihívásokat széttépem, mint Fenrir az első láncokat. Aztán jön valami egészen más – valami törékeny, valami láthatatlan, valami, ami nem tűnik fenyegetőnek. Egy mosoly. Egy érintés. Egy szó a megfelelő pillanatban. És hirtelen… már nem tudok mozdulni.

A legerősebb láncokat eltépem, de az aranyszállal nem tudok mit kezdeni.

De nyugi:

"Mindenben csak a jót kell látni, a pokolban nem kell fázni..." :P