Makrancos Kata :)

Ismét, csak egy idejétmúlt Shakespeare-elemzés. Valami régi papírszagú drámáról szól, amit már ezerféleképpen magyaráztak. Ki a franc olvas ilyeneket? Uncsi ez is!

Mégis itt vagy?

Akkor beszéljünk a Makrancos hölgy-ről. Megint elolvastam. Nem először, és nem is utoljára. Sokáig nem tudtam, mit is gondoljak erről a darabról. Mert mit látunk? Egy szilaj, öntörvényű nőt, akit Petruchio megszelídít. Egy női főhőst, aki az elején harap, rúg és csíp, a végén pedig szelíden lesüti a szemét, és halkan kimondja: „A férfi a nő ura.”

Sokáig bosszantott ez a történet. Hogy lehet ez Shakespeare? Hogy lehet ez az emberi lélek mestere? Hogy lehet, hogy Katalin végül behódol?

Aztán újraolvastam. Más szemmel.

Petruchio nem egy egyszerű férfi. Nem aláz meg, nem tör meg, nem kényszerít – játszik. És Katalin is játszik vele. Szavakkal, tettekkel, dacból és kíváncsiságból. Két ember, akik a világot eddig harctérként látták, most egymáson próbálják ki az erejüket. Nem szerelem első látásra, nem szenvedélyes vallomások – hanem egy szópárbaj, egy folyamatos provokáció. És valami más is…

Katalin nem olyan, mint a húga, nem törékeny liliom, aki halkan kuncog a kérők bókjain. Katalin harcos. De mi van akkor, ha egyszer végre valaki nem ellenfélként, hanem partnerként lép elé? Mi van, ha valaki elég erős ahhoz, hogy elbírja az ő erejét?

„A nap az égen nem a Nap, hanem a Hold.” – mondja Petruchio.

„Hát persze, hogy az.” – feleli Katalin.

De nem a vereség hangja ez. Nem a megtörtség. Ez egy mosoly. Egy felismerés: Rendben, játszunk tovább…

Mi van, ha a behódolás nem vereség?

Mi van, ha a behódolás bizalom?

Mert mi történik a végén? Katalin tart egy beszédet. Hosszan, szépen, választékosan. A női alázatról, az engedelmességről, arról, hogy egy asszonynak tisztelnie kell a férfit. És közben ránéz Petruchióra.

És ő érti. Ő tudja.

Nem egy megtört nő beszél ott a színpadon. Hanem egy szabad nő, aki most először maga döntött. Úgy döntött, hogy a saját erejéből és akaratából hajtja le a fejét. Hogy nem kell többé a világ ellen hadakoznia, mert valaki végre mellette áll.

A behódolás nem mindig megalázkodás. Nem mindig veszteség. Néha épp az az igazi győzelem, amikor elengedjük a harcot, és engedjük, hogy valaki megtartson minket.

Katalin nem azért hajtja le a fejét, mert Petruchio kényszeríti rá. Azért hajtja le, mert úgy érzi, végre valaki érdemes rá…

És ez szép.