Kettészakított élet- Jégtündér

Lapozz tovább! Nincs itt semmi látnivaló, csak egy ide nem illő szubjektív műelemzés. Olyan papír izéről szól, amiben még emojik sincsennek. Uncsi!

Olvastam sokszor, eredetiben is, németül is, és ha végre rendesen megtanulok angolul, úgy is el fogom. Katona korom óta többször sikerült elolvasnom. Most is el kellett.

Lehunyt szemmel tettem hasamra ismét Kir Bulicsov Kettészakított élet című novelláskötetét. A szívem egyszerre volt csordultig fájdalommal és reménnyel. Mosoly könnyekkel. Ritka ajándék ez. Olyan furcsa kettősség: érezni, hogy valami elmúlt, valami örökre elveszett – mégis látni benne a szépséget.

A Jégtündér című novella különösen mélyen megérintett megint. Úgy éreztem, mintha az én életem is kettészakadt volna, hideg van és meleg egyszerre és ezer darabra hullva keresem, mi maradt belőlem. Mi maradt belőlem?

Jégtündér – már a címe is egy törékeny csodát ígér a fagyott világban. A történet egy lehetetlen szerelemről szól két lény között, akik két külön valóságban élnek. Az egyikük oxigént lélegzik, a másik ammóniát – az egyiknek életadó meleg a másiknak perzselő tűz. Mégis megszeretik egymást, mégis vágynak egymás érintésére, bármily elérhetetlen is.

Olvasás közben le kellett tennem picit a könyvet, amikor elérkeztem ahhoz a jelenethez, ahol végre megpróbálják áthidalni a köztük lévő szakadékot. „Későn rántottam vissza. Arcán vörös égésnyom maradt a tenyerem helyén.” Ebben a mondatban benne volt minden: a pillanat gyönyöre és fájdalma egyszerre. A lány azonban csak halványan elmosolyodott a fájdalom ellenére is, és ennyit suttogott a férfinak: „Semmiség az egész. Majd elmúlik, ha pedig nem, annyi baj legyen.” Ez a keserédes nyugalom, ez az önfeláldozó elfogadás szíven döfött ismét, mint minden egyes olvasáskor, lassan olyan a szívem, mint egy szita. Egyszerre gyönyörű és szívszorító érzés, hogyan lesz a szerelem egy hideg, kegyetlen törvénynél – a fizikai valóság törvényénél – is erősebb, még ha csak egy pillanatig is.

Életünkben ott vibrál ez a furcsa kettősség: a veszteség és a szépség egyszerre van jelen.

Kettészakított élet – milyen találó cím! Néha az ember élete is ketté tud szakadni egy pillanat alatt. Egy váratlan esemény, egy búcsú vagy szakítás, és mintha addigi világunk egyik percről a másikra darabokra hullana. Ahogy a kötet hősei közül is van, akit szó szerint kiszakítanak a saját életéből egy idegen világba, vagy akinek a szerelmét a természet törvényei teszik lehetetlenné, vagy egyszerűen csak az idő kegyetlensége, úgy érezzük néha mi is: az életünk egyik fele itt marad velünk, a másik fele elérhetetlen messzeségbe kerül. Mégis a darabok közt mindig találunk valami emberit, valami felemelőt. Az így szerzett sebek mögött ott ragyog valami igazán szép. A szita szív mögött gyertya pislákol talán?

Saját élményeimen töprengve felrémlik a múlt egy-egy fájdalmas töréspontja – egy fontos kapcsolat vége. Kettészakadtam sokszor. A Jégtündér elolvasása közben mindig újra átélném azt a fájdalmat: ami az egyikünknek élet, a másikunknak mérgező. Mintha a lapokban újra látnám, ahogy próbáltam én is megmenteni, ami menthető, átölelni valakit, akit nem lehet megtartani. És mégis – a történet nem a teljes kétségbeeséssel ért véget bennem, hanem valami megmagyarázhatatlan békével.

A szakítás után is marad valami szép bennünk. Lehet az egy emlék, egy mosoly, az együtt töltött idő lenyomata a lelkünkben – ezek az égésnyomok, amik először fájnak, később pedig emlékeztetnek arra, hogy volt egyszer valami igazi, valami, amiért érdemes volt élni.

A könyv keserédes üzenete számomra megint az, hogy akármilyen mély sebet kapunk az élettől, akármennyire ketté- vagy ezerfelé szakadunk is, mindig marad valami, ami összetart. Mindig marad egy érzés, egy gondolat vagy egy reménysugár – mindig marad valami szép, amiért érdemes élni.

Látom, ahogy egy kettészakított élet darabjai között most is ott ragyog valami törékeny, de elpusztíthatatlan fény.

Szeretem ezt a könyvet.