El fognak árulni...

A várad falai a sok ostromtól megerősödtek. Sokan próbálták a feltétel nélküli megadásod elérni, de a várad falai erősek. Rohamozták fényes páncélú, nagy hangú lovagok, de mind elvérzett a falaid tövében…. Mára már csak porosodó csontvázak. Néha, mikor már nagyon unatkoztál kimentél egy két lovaggal eljátszani, de a falaidon belülre egy sem jutott. Játszottál velük, hagytad, hogy örüljenek, hogy győztek, övék a vár, de önteltségükben nem vették észre, hogy a falakon kívül tűzték ki zászlójukat… Én páncélom nem fényes, ragad az elmúlt évek könnyeitől és az ráfröccsent vértől. Talán nem a kastélyomban ülve, páncélpolirozással töltöttem a napjaim, hanem az élet csatáiban próbáltam több kevesebb sikerrel helytállni. Ez bizony nyomot hagy. Benned és bennem is... Minden roham, csata, küzdelem megerősített bennünket. Ez nagyon nagy átok, mert nagyon kevés lett az az értékes vár, ami megér egy hódítást. Én nem fogom falaidat megrohamozni, nem mászok át rajtuk, nem lövöm szét. Ennél gonoszabb vagyok. Van a váradban egy áruló. Egy alattomos, könyörtelen és elszánt ellenséged. Egy Nagyúr árul el. Az áruló neve: VÁGY. Sokat nyomtad el, és ő kegyetlen bosszút forral. Lassan tevékenykedik és megállíthatatlanul. Olyan, mint az óriáskígyó. Rád tekeredik és várja, hogy lélegezz. Minden kilégzésnél szorít egyet, hogy levegőt venni ne tudj. Minden lélegzetvételed út a biztos fulladásba. Tehát csak lélegezz, ennyi a dolgod… Én várok. Fegyverem a türelem. Az áruló teszi a dolgát. Te is, csak lélegzel. Szélesre fogja tárni nekem várad kapuit, és én akkor eldönthetem, hogy belovagolok e rajta vagy sem. Belovagolok és az áruló pucéran dob a lábaim elé. Birtokba veszem a várad, veled együtt… Te pedig mosolyogsz a porban, láncaidat nézve könnyesen csillogó szemekkel. Hisz ez amire mindig is vágytál… „A lány, kire nézek Egy új életről álmodik Tűz ég szívében Meddig kell várnia még? Álmodhat szépről, álmodhat jóról Úgy szeretne élni már Elfojtott vágyak, órák, remények Úgy szeretne élni már. Ha tudná, hogy merre menjen Az út oly nehéz Tűz ég szívében Meddig kell várnia még?” /Edda:Álom/