Móóónika! Közlési kényszebe gyüttem... :)

Axel Hacke: A tisztességről nehéz időkben - és arról, hogyan bánunk egymással című könyv sorait juttatta eszembe egy levélváltás.

Azt, hogy az igazság, szépség, jóság egyetemes hármasát miként váltja föl alattomosan a hazugság, durvaság, aljasság és válik uralkodóvá, bizonyul sikeresnek a mindennapokban. A nyilvánosságban már-már magától értetődően sértik meg a tisztesség minden szabályát…

Arctalanul véleményt mondhatunk, kommentálhatunk és nincs következménye semminek. Bármit megtehetünk, nem kell senki szemébe nézni, arctalanok lehetünk távolból. A telefonjaink mögé bújva bátran fröcsöghetünk. Kijöhet az igazi énünk. Azt gondolják sokan, hogy álarc mögött vannak, de valójában a király meztelen…

A „közlési kényszer” úgy tör belőlünk elő, mint szüretkor a fosás. Muszáj mindenhez hozzászólnunk, kommentálni, leveleket írni. De, amit írok az átmegy az egyetemes hármas szűrőjén? Vegyük be az igazság, szépség, jóság széntablettáját és ha nem tudunk olyat írni, amivel adunk, inkább válasszuk a csendet...

Sokszor én sem vagyok képes ezt maradéktalanul betartani, hisz visz a vérem, de próbálok rá törekedni. Nagyon el tudom magam szégyellni, hogy ha rájövök, nem jól cselekedtem. Bocsánatot is tudok kérni (Inkább kérek bocsánatot, mint engedélyt :P). Tanulom az életet, mint mindenki más. Elértem, hogy néha akár csendben is tudok már maradni… Mondom: néha…😊

Nem kényszerít senki bennünket, kártékonykodni, rombolni, sértegetni. Akinek pedig ez belső kényszer, azt szívből sajnálom, nagy bajok lehetnek a buksiban. Nem kell a csorda után menni, ott mindig szaros a fű… 😉

„Egy tiszta érintés,
Egy néma ölelés,
Néha többet ér...
A szótlan bölcsesség,
A ritka tisztesség,
Nékem többet ér... mindennél.

Egy jó szó aranyát, az Érzés zálogát,
Közös terveket;
Ennyit adhatok kincsként Neked.” /Ossian/