Minden virág csupa ellentmondás...

Szeretem az emberek összetettségét. Minden ember egy önálló kis világ a maga végtelenségével. Szeretem ezt felfedezni. Szeretem látni ahogy kibontakozik előttem a táj. A boldogság hegycsúcsaival és a könnyek folyóival együtt.

Elején mindenki (tisztelet a kivételnek) egy unalmas képet fest magáról (bár nem tudják, hogy unalmas). Azt hiszik ezt kell. Azt hiszik fel kell címkézni magukat, hogy ők kicsodák. Hogy meg kell mutatniuk a címkéjüket. Definiálni kell önmagunk… „EZ VAGYOK, EZT KELL SZERETNI!” 😊

Nem szeretem a kategóriákat. Szeretem felfedezni, hogy egy ember világa egyszerre minden. Maga a végtelen. Érezni egyszerre a kitörni kívánó vulkán forróságát és a jeges gleccserek dermesztő hidegét. Megpihenni az erdő nyugalmában és szomjazni a sivatag melegében. Mindent érezni egyszerre. Hisz én is minden vagyok egyszerre és tudom te is.

Ölünk és ölelünk. Gyűlölnek és imádkoznak hozzánk. A nyugalom szigetei vagyunk és maga a vihar. Vicceink mögött ott lapul az igazság, a nem tudom mögött kis tudás, a nem érdekel mögött törődés, a mosoly mögött kis fájdalom. A végletek egyszerre és nem a végletek átlaga.

Nem langyos vízben zuhanyzom, hanem hol forróban, hol hidegben. Szertetem érezni, hogy élek, és az vonz, akin érzem, hogy szintén élni akar…

„A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. (...) Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna…”