Úton önmagam felé…

Ez megint egy olyan blog, amit talán a legjobb meg sem nyitni. Csupán egy belső gondolatmenet kivetülése. Semmi lényeges.

Minden porcikámban Domináns egyed voltam. Büszke, erős, hajlíthatatlan, következetes és érzékeny minden rezdülésedre. Elértem, hogy csillogjon a szemed, remegtél miattam és értem. Jó dominánsnak gondoltam magam, mindent megadtam neked, amit lehetett, de tévedtem. Az egóm elvakított.

Mi az amit nem adtam meg?

Nem adtam önmagam. Nem fogadtam be az érzéseid. Azt gondoltam ez kell neked, jó vagyok, mert sokat adok, de elvenni elfelejtettem. Elvenni és megköszönni. Pont a lényeget.
Hozzáfértem a szívedhez, lelkedhez, testedhez, de nem adtam cserébe ugyan ezt, nem adtam önmagam. Nem mutattam meg, hogy remegek egy érintésedtől és egy érintésedért, hogy csillog a szemem mikor rád nézek, hogy hálás vagyok minden szóért, amit kapok tőled. Nem adtam az embert, csak egy Domot, Mestert. Adtam amire vágytál és nem vettem el, amit te kívántál adni. Nem mutattam ki hogy jó nekem hogy létezel. Az egóm, büszkeségem csapdába csalt és ott tarott. Bocsátsd meg ezt nekem.

Most mi lettem?

Erőm többszöröse lett. Kezdem meglátni önmagam. Keresem a kategóriát, de olyan, hogy „ember”, „férfi” nincs ezen az oldalon. Mit jelöljek? Talán így nincs is itt a helyem. Írom a gondolataim egy olyan oldalra, ahol talán kevesen érthetik, még kevesebben érezhetik„mire gondolt a költő?”. Talán nem is nekik írom, hanem csupán magamnak és neked. Köszönöm, hogy létezel. Létezel?

U.I.:
Nem kívánom a kezdőket tévútra vezetni. Felhívom figyelmeteket, hogy amit leírtam, nagyon veszélyes! Nem próbáljátok ki otthon! 😊