A rabság láncai…

Becsülöm az igazi szubokat. Számomra ők képviselik az igazi erőt és méltóságot. Sajnos nagyon kevés van belőlük. A fehér hollóból is többet találni. Van erejük a feltételnélküli odaadásra, térdelnek és nem követelnek, nem hosszú listát adnak a feltételeikről, hanem adnak mindent és nem kérnek semmit. Ez az igazi erő. Mi, a magunkat dominánsnak valló egyedek csak irigykedhetünk, de soha nem lennénk képesek erre az önzetlen tisztaságra.

Mit tudunk mi mindezért nekik adni? És mire van nekik szükségük ilyen erő és tisztaság mellett?

Láncokat kérnek csupán, a biztonság láncait. Hogy legyen egy stabil pont, aminek támaszkodva akár a világot kimozdítják a helyéből. Egy lábnál szeretnének ülni, ahol megtalálják a nyugalmukat és a csendet. A saját erejük zsongása a fejükbe szédíti és inogtatja őket. Csak meg szeretnének kapaszkodni valami nyugodt és stabil pontban a csendért. Keretekre és szabályokra, kötelekre vágynak, hogy megtámassza őket ebben a kaotikus világban. Következetes fegyelmezésre is igényt tartanak, hogy érezhessék hol a helyük. Fájdalom is kell, hogy érezzék élnek, erősek.

És mit adnak?

A vágyakozó lelküket, tiszta szivüket és pucér testüket. Öszintén. Mindent a semmiért. Ez az igazi erő. Köszönöm, hogy vagytok.

„Majd én verem a lelket beléd,
magára senki se maradhat,
adom a végtelen erőm feléd,
időt a gyógyító szavaknak.”