A Tavasz 17 pillanata......

„Az idő soha soha meg nem áll, az órák róják szüntelen az útjukat,
A pillanat úgy illan, tovaszáll, mint gyors folyón suhanó hab,
épp annyi csak... a pillanat...”

A fenti pár soregy piciny részlet egy főcímdalból. A tavasz tizenhét pillanata (Семнадцать мгновений весны; Szemnadcaty mgnovenyij veszni) egy orosz filmsorozat volt, amire itt valószínűleg már csak kevesen emlékeznek. Anno még egy halom Stirlitz vicc is született (Időszámitasotok előtt sokkal :P). Most -e pár sor által ihletve- az időről szeretnék egy picit elmélkedni, aminek szintén semmi kösze a BDSM-hez.

Az idő egy nagyon furcsa valami. Einstein is egy halom dologgal kötötte össze, mint a tér, energia, meg egy halom ilyen fejfájdító dolog. Én annyit érzékelek belőle, hogy telik. Néha illan, röpül, néha vánszorog, de sohasem tudom az adott időmet visszakérni. Ami elment, az elment, maximum értékes tapasztalattá tudom változtatni, ha szerencsém van.

Ha adom valakinek, az életemből adok egy darabkét, és ha kapom valakitől, ő ad az életéből. Lehet ennél többet adni és kapni? Van e nagyobb bűn, mint herdálni a másikét?

Van egy hely, én ZÓNÁNAK nevezem. Ahol, mint egy fekete lyukban az tér és az idő összeolvad és nem lehet őket értelmezni tovább. Ez mikor a feltétel nélküli odaadást érzek, ilyenkor elveszek mindent a szubomtól/istennőmtől (mert minden kategória értelmezése is megszűnik itt). Mindent elveszek és ezáltal mindent tudok adni, tudom adni azt, aki vagyok, feltételek nélkül, idő és tér nélkül.

A ZÓNA egy másik dimenzió. Az órák egyszerre tűnnek egy örökkévalóságnak, mely egy pillanatig tart csupán, a pillanat pedig nem ér véget. Addig vagyok irányító, míg el nem értem ezt az állapotot a „szubnál”. Azután mindketten összeolvadó utazók leszünk „csupán” a vágy és élvezet tengerében.

Még mielőtt könnycsepp gördülne végig orcátokon, megjegyezném, hogy a „taknyosra szopatás” sem marad el! :P