Ölni és ölelni...

Ölni és ölelni…

Megint csak a gyógyszerem gurult el, lapozz is tovább! :P

Réges régen a messzi Szibériában egy öreg, háborúkat megjárt Kozákkal beszélgettem az élet nagy dolgairól, hiedelmeikről, meséikről. Az egyik beszélgetés során a következőket mondta: Ha az öregek félnek meghalni, a gyermekeik elkezdenek félni élni. Nem igazán értettem és megkértem magyarázza el nekem.

Minden tettünkkel írjuk az életünk könyvét, amikor be kell majd csukni értékelnünk kell, hogy sikerült a regény. Ha nem írtunk bele, mert nem mertünk, radíroztunk, hogy csak a jó kerüljön bele rájövünk, hogy ez még nincs kész, ez egy olvashatatlan valami és nem akarjuk még becsukni. Ezt látják a gyermekeink is és ők sem merik a saját könyvüket írni, mert félnek, hogy hibáznak. Egy jó regény vagy film tele van fordulatokkal, mélységek és magasságok váltják egymást, és erre lehet az mondani, hogy ez kész, ez jó volt. Gondoljunk bele, egy olyan mesét, amikor a királyfi megszületik, jó gazdag, elveszi a legcsinosabb hercegnőt, majd megöregednek együtt boldogságban, a kutya sem olvasna. Merjük írni az életünk könyvét, írjunk bele fájdalmakat és szerelmeket, húséget és csalódást, örömet és bánatot egyaránt, mert így, mikor be kell majd csukni, azt boldogan tehetjük, hisz a mű kész és büszkén mondhatjuk, hogy Ez voltam ÉN ez az életem és én mertem élni, megélni. Öltem, öleltem, tettem, amit kell…


"A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna."
/József Attila: A Dunánál/