Szerepek alkonya...

Mélyen beléméget egy kép, egy hangulat...

Még piciny gyermek voltam, édesanyám a konyhában sürgött forgott, én játszottam. Mikor édesapám hazajött asztalhoz ültünk, édesapám az asztalfőre, ott volt a helye. Édesanyám asztalra tette az ételt és szedett édesapámnak, majd nekem, végül ő is az asztalhoz ült. Csendőr pertu volt, anyám magázta édesapámat, apám tegeződött. Édesapám megérintette lágyan anyám kezét és csak annyit mondott: Köszönöm! Válaszként: Szívesen én uram! Ebben a jelenetben minden benne volt, az édesanyám fejhajtása valami titokzatos dolog előtt és a leheletfinom jutalom is.

Nem csapdosta apám az asztalt, hogy ő most domináns, anyám nem írta magára, hogy sub. Egyszerűen apám Férfi volt, az anyám pedig Nő. Ez így volt rendjén, mindenki tudta a helyét. Vajon miért hajtott fejet édesanyám, milyen hatalom kényszerítette erre? Apám hite, tettei és szavai gránit szilárdsága ösztönt szólított. Tudtuk, elvei vannak. A családjáért, a hazájáért gondolkodás nélkül adta volna akár az életét is. Nem sunnyogott, nem pöffeszkedett, egyszerűen csak oda állt mikor kellet. Tették a dolgukat, csendesen, nyugodtan, következetesen.

Mikor kamasz korba értem, édesapám leültetett. Minden fontos dolgot úgy kezdett: „Fiam! Jól jegyezd meg!”. Majd folytatta: „Nem az a férfi, aki letépi a nő bugyiját, hanem aki úgy tépi le, hogy közben kezet is tud csókolni. Ha valaki csak tépni tud, az csak egy tapló erőszakos ember, ha csak kezet képes csókolni, meg egy játék csupán a nőknek. LÉGY FÉRFI FIAM!”

Sok év telt el azóta. Csak tanulom az életet, mint mindenki más. De most olyan korba értünk, hogy most elég egy honlapon kiválasztani, hogy mik is vagyunk, minek képzeljük magunkat. Lehetünk mesterek vagy szolgák, bizonytalankodhatunk, vagy akár váltogathatjuk is. Tényleg elég most ennyi?

Nem kívánok senkit megbántani, ez csupán egy vélemény, amit el lehet olvasni, de tovább is lehet görgetni és elfelejteni. 😊

„Apám hitte az apja örökét,
S úgy hiszem, ez így volt szép.”