A Csendes Parancs – 4. rész: Fulladásjáték

Az este már a sötétbe bukott, amikor megérkezett. Ő már várta – meztelenül, letérdelve, a nyakán egy széles fekete nyakörvvel, amin fémkarika csillogott. Semmit sem látott, a szemeit fekete maszkkal takarta el korábban, engedély nélkül nem volt joga levenni.

– Ma nem vagy személy – mondta a férfi, miközben körbejárta. – Ma nem leszel nő, nem leszel nevem, nem lesz identitásod. Ma csak egy… torok vagy.

Egy eszköz. Egy testnyílás.

A nő megborzongott. Ez volt az, amit titkon, perverzen, bűntudattal vágyott. Hogy lecsupaszítsák. Ne becézzék, ne óvják – hanem használják. Mélyen. Durván. Visszafordíthatatlanul.

A férfi egy masszív fekete ketrechez vezette, amelynek belsejében egy vastagon párnázott padozat, valamint egy fejtámla volt. Lefektette, kezeit és lábait fémgyűrűkbe zárta – a test teljesen mozdulatlanná vált. A nyakörvből lánc futott a padhoz, a fejét is rögzítve. A torkához erősített deepthroat gallér megemelte a nyakát, a szájába került újra a feszítőrúd: nyitva tartotta, teljesen, végleg.

A férfi lemezt tett fel. Lassú, mély ambient zene szólt – tompítva, de nyomasztó lüktetéssel. Majd beállt fölé. Nem volt előjáték. Nem volt lassítás. A farkát egyetlen, nyers mozdulattal tolta le a torkába.

A nő öklendezett, reflexből – de nem tudott elmozdulni. A fejét nem mozgathatta, a torka nyitva volt, a légcsöve csak kapkodott. Ez már nem szex volt – ez invázió volt.

A férfi nem állt meg. Egyre mélyebben mozgott benne, erőszakosan, gyorsan. Az öklendezés nedves hangjai betöltötték a szobát, a nyál csorgott, de semmit sem takarított el. Egyre gyorsabban, egyre könyörtelenebbül csapódott a torokba, miközben a nőnek egyetlen dolga volt: túlélni. Hagyni, hogy használják.

Pillanatokon belül elérte azt a pontot, ahol a test már nem küzd tovább. Amikor a tudat szétesik. Amikor az ember már nem érzi magát embernek. Csak egy funkció. Egy élményeszköz.

A férfi egy pillanatra kivette magát. A nő zihált, fuldoklott, a nyála habosodott a mellkasán, az arca könnyekkel, nyálkahártyával nedvesedett. De még így is – a lába közötti nedvesség árulkodó volt.

– Most megkapod a szünetet. Pont annyit, hogy még rosszabb legyen újrakezdeni.

Majd visszatért. A következő percekben a mélytorkozás már inkább egyfajta büntetés volt. Csapkodta a torkát, pofonokat osztott a mellére, a haját meghúzta, a kezével a nyakát fojtogatta – még mindig a farkával mélyen benne. Zéró légzés. Egy ponton az arcán keresztül kezdett sírni – nem fájdalomból. A valóság megszűnt. A teste minden kontrollt elvesztett. A férfi megmarkolta a nyakörvet, lehúzta mélyebbre, a fejét még jobban a torkára feszítve.

És akkor… elélvezett. Mélyen, durván, a torok mélyébe lüktetve. A nő nyelte – akarat nélkül, reflexből, gépiesen. A szeme elhomályosult, a teste remegett, mégis… belül valami felszabadult. Egy olyan rész, amit addig soha nem ért el senki. Ahol már nincs szégyen. Nincs vágy. Csak sötétség. És teljes önfeladás.

Mikor a férfi kihúzta magát, a nő csak nyöszörgött. Nem beszélt. Nem is tudott volna. A száját még mindig a feszítő tartotta nyitva, a torka vörös lehetett, de ő csak zihált – és valahol belül, csendesen, mosolygott.

– Megtörtelek. És most újjáépítelek – mondta a férfi, és egy takaróval beborította.

A játék véget ért. Az utógondoskodás most kezdődött.