A Csendes Parancs – 2. rész: Mélységek alatt

Az idő elveszett. Csak a zihálásuk, az átmelegedett bőr és a lüktető csend maradt. A nő még mindig térdelt előtte, arca kipirult, nyála a mellkasára csorgott, kezei a háta mögött, pontosan ott, ahol parancsba kapta.

A férfi egy pillanatra hátrébb lépett, és csak nézte. Mint egy alkotását. A szeme hideg volt, mégis tele vággyal. Nem szólt, csak elővett egy selyemkendőt, amit előző este választott ki – nem véletlenül.

Lépésről lépésre közelebb ment, lehajolt, és szorosan a nő szemére kötötte. A világ sötétté vált, de a többi érzék kiélesedett. Hallotta, ahogy az öv kicsúszik a nadrágból. A fém csat csendült – hidegen, fenyegetően. A torka remegett, de nem félelemből. Inkább valami vad vágyból, ami a gyomrában kezdődött, és a combjai közé torkollott.

– Nyisd a szád. Teljesen. Ma nincs könyörgés. – A hangja nem volt hangos, de szinte belülről szólt.

A nő ajkai újra szétnyíltak, most már nem csak engedelmességből, hanem szenvedélyből is. A férfi ujja először lassan csúszott be – mélyen, mint aki próbálgatja a határokat. Majd a másik keze a hajába markolt, és a következő pillanatban már ismét a torkát töltötte ki. Most nem volt finomság. A mozdulatok tempója durvább lett, kontrolláltan kegyetlen.

A nő öklendezett, de nem próbált hátrálni. Az orrán át zihálva próbált levegőt venni, könnyei patakokban folytak, miközben a férfi ritmusosan mozgott a szájában, minden egyes lökéssel mélyebbre nyomva saját jelenlétét. Az öklendezés most már nem a test tiltakozása volt – inkább a határok ünneplése.

A férfi halk morranással megállt. Kihúzta magát belőle, majd elengedte a haját. A nő szája nyitva maradt, nyála sűrű fonalként nyúlt utána.

– Túl szép vagy így, hogy abba kellene hagynom – mondta, és egy határozott mozdulattal a földre lökte. A nő hanyatt feküdt, a sál még mindig a szemén, száját újra kinyitotta – önként, hívogatón.

Most már nem csak a torok volt a célpont, hanem minden: az irányítás, a megalázás gyönyöre, és az a furcsa fenségesség, amit csak az éhes engedelmesség tud adni. A férfi fölé hajolt, egyik kezével a nő nyakát fogta – épp csak annyira, hogy érezze a kontrollt –, másik keze pedig újra a hajába markolt. A következő lökések már inkább emlékeztettek egy birtokba vételre, mint szeretkezésre.

Mikor végül elélvezett, mélyen, a torok legvégében, nem volt kiáltás. Csak nyögés. Egy hosszú, reszkető nyögés, ami egyszerre szólt dominanciáról és odaadásról.

A nő nem mozdult. Csak feküdt, még mindig a kendővel a szemén, torka kiszáradva, de teste remegve a gyönyör és a feszültség oldódásának határán.

A férfi levette róla a kendőt, és csak ennyit mondott:

– Eddig tartott a mély. Holnap a sötétség következik.