Bohóc a réten - VIP játék?

(Reakció erre: Nagyon Fontos Ember)

Legyél vicces!

Ne úgy általában, hanem rajtad nevessenek. Mert hát cirkusz a világ, és bohóc benne minden nő és férfi.

Valakin mindig nevetnek...

De ne légy bánatos!

Te ugyanúgy nevethetsz.

Nevetésed visszhangzik a fülekben.

Visszhangzott akkor is amikor William Shakespeare leírta ezeket.

Ok. Nem pont ezekkel a szavakkal, de a lényeg:

Ő már akkor tudta!

Tudta azt amit még ma sem értenek.

Azt, hogy nem az számít mennyire színészkedsz, hanem, hogy ezt mennyire fogadják el az emberek.

Mert hát láttunk már jó színészt pocsék szerepben, és botcsinálta szereplőt tökéletes alakításban.

Innentől kezdve, mindegy, hogy az életed alakítása, vagy csak egy mellékszerep, a lényeg, hogy legyél hiteles.

Mert az emberek csak azt szeretik ami hiteles.

Legyél csak egy bohóc, vagy az élet főműve, egyforma az esélyed, hogy valami szépet alkoss! Valami kedveset.

És amikor ezt megérted, akkor már talán nem számítanak a miértek.

Akkor már nem számít, hogy egy bunkó vagy, vagy egy istennők (szerintem az istenek nők) lábát nyaldosó ékes dallam, megtalálod a célközönséget.

A célközönség kedvel, és nem rajtad, hanem veled nevet.

Akkor majd rájössz, hogy ők a színészek, és csak játszák a szerepüket.

Azt a szerepet amin nevetned kell.

És a kacaj utat tör a lelkedbe.

Megerősítve, hogy őszintén nevetsz. Mert bohóc minden nő és férfi a színpadon a koszos-poros porond mellett.

Talán olyan mint az életünk.

Este szórakoztatjuk a népet, majd a sminket lemosva, fakó képpel nézzük magunkat egy magányos hajnalon a tükörben.

Már sírni sincs kedvünk. Már ez a szerep sem érdekel. Lassan bekúszunk a hideg ágyba a lovaskocsi végébe.

Nincs klíma, nincs TV sem.

Hogyan is lehetne a legnagyobb színpadi rendező életében?

Csak a puritán valóság, elmosott sminkel

bújunk az ágyba és a párnába fojtjuk a könnyeket. Azokat amik a bohóckodásunk közben teljesen mást jelentettek.

Amikor meglátod a nézőtéren azt, akit egész életedben kerestél. Meglátod és úgy nevetsz mint sose előtte. Mindent elkövetsz, hogy a figyelmét felkeltsed.

Sikerrel jársz!

Az előadás után látni akar.

Egy finom hölgy.

-Miért hölgy?

-Ne kötekedj! Ki más akarna látni egy bohócot?

Szóval beszélgettek.

Smink, holdfény, pajzán viccek.

Majd megmutatod a kocsidat, ami előtt egy bánatos szamár legel.

Bent míg mosod a sminked, konyakot kortyolgat és keresztbe tett lábai neccharisnyája a tükörben mossák tisztára a szemeidet.

Már majdnem tiszta a képed. Már majdnem látod önmagad, és csak pár mozdulat...

De akkor mögéd lép és végig simítja a gerinced. Majd lehajol hozzád és a füledbe suttogja: -Bohóccal baszni jöttem ide.

Felállsz, és míg egy pillanatra elkapod a tekintetét, már kulcsolod is át a derekát és húzod magadhoz.

Elkapod a tarkóját és az ajkait magadra húzod. Áttolod a nyelved, és úgy mozgatod benne, mintha utoljára táncolnál az életben.

Téped róla a pókfonat szövetet. Lehámozol róla minden selymet. Letéped az aranyláncát és a sarokba dobod. Miközben a szájában táncolsz az ágyra vágod. Felhúzod a szoknyáját és már nyomod is be a farkad a testébe, ami szórakozásra vágyott.

Baszod, szorítod, nyikorognak a deszkák!

Egy istennővel vagy a kordélyodban, szamárral az oldalán.

Baszod és hatalmasat élvezel.

Kielégülten megpaskolja a képed:

-Jó kis bohóc vagy te.

Az voltál egész életedben.

MI más lenne a szereped.

Már gyerekként tudtad, nincs itt helyed.

Játszanod kell a szereped.

Játszanod, hogy elfogadjon a környezet.

És miközben a hideg takarót gyűrögeted, míg hallod odakint spiccesen nevetgélve valami bordélyt emlegetnek, és talán még aprót is dobnak a fellépőre, eszedbe jut hol is nem játszottál szerepet.

Réges régen...

Virágos tavaszi réten feküdtem a napsütésben. Számoltam a felhőket és mindegyikbe beleképzeltelek.

„Ott egy róka, amott egy nyuszi. Jé! Egymást kergetik”

És még ezer vágy és látomás!

Akkor, amikor még nem is tudtam, hogy vagy nekem. Nem tudtam, de valahol éreztem.

Olyan volt mintha valaki más is lenne bennem.

Egy réten.

Senki más csak én és te.

Amikor még őszintén tudtam szeretni, mert tudtam, csak te és én vagyunk egyek.

Két fél egy egészben.

Mint a felhők a rét felett.

Szóval nem tudom mit akartál a bloggal, de nem sokan jelentkeztek.

Amúgy nem is tudom mit vártál? ;D

Potom tétnél nem szállnak be az emberek.

De mint elfogadható bohóc, nesze segítek:

Mindig csak akkor viccelj, amikor nincs mit veszítened!