Saudade

Vannak népek, akik egy-egy sajátos érzelmet beazonosítanak, nevet adva annak, és onnantól sokkal tudatosabbá vállnak ezen érzelem megélésére. Ezek annyira specifikus érzelmek, amelyek más nyelvekre nem, vagy csak nagyon nehezen átültethetők.

A saudade-t a portugáltoktól tanultam el. Ez az egyszerre boldog és szomorú, mély érzelem, amelyet akkor érez az ember, ha nosztalgiával újraélve visszagondol életének egy olyan boldog pillanatára, aminek valami sorsszerű, megmásíthatatlan esemény vetett véget. Ez egyfajta csontig ható vágyakozás, valami elérhetetlen után. Ez az az érzelem, ami a fado alapját adja. Ez az az érzés, amit szegény Elida érez a menyegző után a szobájában este varrogatva, miután Felipe hajóra szállt, hogy hosszú hónapokig szelje a tengert a megélhetésért, és ki tudja, hogy hazaadja-e egyáltalán a nagy víz...

Ezeket az érzelmeket persze más népek is ismerik, csak nem foglalkoznak vele annyit. Ezt épp most törökországból találtam, és telibekapja a hangulatom.

Most elég lenne hallgatni, de aki hozzám hasnolóan értelem-mániás, annak összegányoltam, gyorsan egy szöveget. Megérdemelné szépen lefordítani, de akkor semmivel sem végeznék mire hazaérsz, amitől minden jobb lesz...

Egy hete az ágyamban fekszem,
Merre van, kibe beleszerettem,
Keresem és nem találom,
Hiába kutattam bármerre
A város hazugságokkal telve
Keresem és nem találom,

A járőrök körül vesznek engem
De nem találtak, szerelmem
Nem engedlek el
Míg el nem viszlek városomba
Anyám házába, az ágyamba
Nem engedlek el

Mindig gyönyörű vagy
Kivillanó holdfény-fogak
A sivatagból kijutván
Ajkad vörös vonala,
Egy nagy madár lovasa
Ami messziről hoz el hozzám
A sivatagból kijutván

Olyan szép vagy kedvesem
Eltévedek a szemedben
A sivatagból kijutván
szemeid perzselnek
Tüzét érzem nyelvednek
A sivatagból kijutván
Madárháton jössz hozzám

A járőrök körül vesznek engem
De nem találtak, szerelmem
Nem engedlek el
Míg el nem viszlek városomba
Anyám házába, az ágyamba
Nem engedlek el

https://www.youtube.com/watch?v=aKJvbTEnp0I