Lélekzet vétel

Kicsit komolyabbra véve a szót, megint azt se tudom, milyen nap is van ma. Úgy érzem magam, mint az a srác, akinek szociális helyzetét leginkább a szűnni nem akaró hebegéssel lehet jellemezni, és aki ennek ellenére (inkább, éppen ezért), a tér egy véletlenszerű pontján egy szutykos-ködös hétfő reggel lassan apad öntudatra a legújabb dizájner hatásából...

Mennyi ideje már, hogy megint eltemetett a munka? Két vagy három hete? Netán egy örökkévalóság óta? Mióta nem érintkezek másokkal? Hogy aztán a késhegyen egyensúlyozzak a kétféle padlásom közt, szomjazva az emberek társaságát?

Ráadásul rossz szokásomhoz hívem megint úgy sikerült egyik pillanatról a másikra eltűnnöm, hogy volt, akinek nem is szóltam. Aztán most próbálhatom előguberálni a levelezéseket, hátha még emlékeznek rám, vagy épp hátha már nem.

Nem mentségül, csak az érthetőség kedvéért, egész jó érzés tud lenni, amikor még éppen azzal küzdesz, hogy meglegyen az oldalszám a hó végére (az is bajosan, hinnéd), és hirtelen a nyakadba tolnak 3-500 oldalt, hogy ezt át kéne még egyszer olvasni... Pedig már akkor is kurvára untad, amikor írtad... Szóval ez úton köszönöm feleimnek, Cicamacinak, és Neki, Akit Nem Nevezek Nevén (nem szoktalak máshogy hívni, ugye? Vagy már Tanúmként szoktalak fémjelezni? Jelezz majd, melyiket kéred. :D ), akik besegítettek egy kis olvasással hó végén. Ti voltatok most a Vihar Szeme nekem a káosz közepén, köszönöm!

A munka persze most sincs kész, csak az én elmaradásom egy része lett behozva, meg hó eleje van, meg szarok rá, kell már valami emberi kapcsolat.

Szóval, ha épp egy művészlelkű hölgy vagy, vagy tudod mit, akár úr is lehetsz, aki szívesen beszélget, ismerkedik, meg lehet vele váltani naponta kétszer a világot (mert utána úgyis mindig elbaszódik magától), lehet vele beszélgetni a cserebogarak halhatatlanságától kezdve a materiális értéketikán keresztül minden olyan dologról, amire mindenki más csak furán pislog, és érdeklődik, hogy maradt-e még a narancssárga piruládból, na akkor pont ő dobjon rám egy levelet. És beszélgessünk, vegyünk ki magunknak egy lélekzetvételnyi időt a szürke monotóniából. Ez kell most. Lélekzet-vétel. Vétel-adás.
Vétel-adás.
Vétel-adás...

A többieknek meg hamarosan jön egy-két sztori, ami felgyűlt bennem.

(Jelen pillanatban a kétféle padlásom odafenn...:

És már megint, de mit csináljak, ha ez fejezi ki legjobban:
"A költészet távlatait soha nem a táguló világegyetem határai,
Hanem az emberek közelsége határozza meg.
Ezért ha a költő magára marad, Soha nem azt érzi, hogy egyedül van, -
hanem, hogy üres a világ."

https://www.youtube.com/watch?v=PZi3GcU9UrY&ab_channel=WorldOfOmnia

https://www.youtube.com/watch?v=gv7qEzf4-1A&ab_channel=AttilaKasz%C3%A1s-Topic
)