Mit állítok? Állítom, hogy nem ismerlek...

Na, letelt a szabály szerinti kötelező hallgatás ideje. Egy érdekes momentum volt a 3 héttel ezelőtti családállításon, ami elgondolkodtatott.

Behívtak egy jelenetbe, ahol átöltetem egy nőt. A nő egy kicsit berzenkedett, nem találta a helyét a karjaimban. Ez sose jó érzés. Megkérdeztem, hogy ne haragudj, de megengedsz egy dolgot? Szólj, ha rossz.
Rábólintott.
A térdei alá nyúltam, és kicsit szorosabbra húztam az ölelésemben, a melléhez vonva térdeit. Semmi durvaság nem volt benne, épp csak az, amit határozottságnak nevezhetünk. Még egy-két pillanatnyi ellenfeszülés, épp csak egy határpróbálgatásnyi, és úgy olvadt a karjaimba, mint csokoládé a szökőkútba. Már le lehetett engedni a térdét, úgy belémvackolta magát. A jelenet végéig töltekezett.
Nem hinném, hogy mikorverzumunknak bármi köze lett volna az állításban szereplő jelenethez, mégis kapott a képünk egy magyarázatot. Nem is rosszat, azt hiszem jó lehetett ránk nézni.
A jelentek közben néha meglepődve súgta, hogy hű, ezek az energiák, meg hogy ilyen is van még, meg hogy ő még soha...

Szerettem volna neki elmondani, hogy amit érez, az csak egy határozott ölelés. Hogy van olyan, hogy bdsm. És ha egy ölelés ilyen hatással van rá, akkor mennyi csoda várná ott... De nem volt ott sem a helye, sem az ideje. És egyébként is. Rájöttem, hogy túl keveset beszélgetek domináns férfiakkal. Van, aki blogja alapján tök szimpi, de igazán senkiért nem mernék felelősséget vállalni...
Többet kéne beszélgetnem domokkal.

https://www.youtube.com/watch?v=cCqDfqg5yM8