Napikult

*Most valahogy ez jár a fejemben, az itteni posztokhoz kapcsolódva*

3.
Ha végighallgatnám Sabina és Franz összes beszélgetését, kölcsönös félreértéseikből nagyszótárt állíthatnék össze. Érjük be egy kisszótárral.
Meg nem értett szavak kisszótár a (első rész)

NŐ
Hogy nőnek született, az Sabina szerint végzet, amit nem maga választott.Ami akaratunkon kívül történik, azt nem könyvelhetjük el személyes kudarcként vagy érdemként. Sabina úgy gondolja, hogy a végzetet, ami osztályrészéül jutott, becsületesen el kell fogadnia. Hogy női mivolta ellen lázadozzon, azt ugyanolyan csacskaságnak tartja, mint hogy büszke legyen rá.Első találkozásaik valamelyikén Franz különös hangsúllyal jelentette ki: -Sabina, maga egy nő. - Sabina nem értette, miért közli ezt vele Franz olyas féle ünnepélyes arckifejezéssel, mint mikor Kolumbusz Kristóf megpillantotta Amerika partjait. Csak később jött rá, hogy a nő szó, amire hangsúlyt tett, Franz szemében nem a kétféle emberi nem egyikének a meghatározása, hanem érték. Nem minden nő érdemes arra, hogy nőnek nevezzék. Ha viszont Franz szemében Sabina a nő, mit jelent számára Marie-Claude, a törvényes felesége? Több mint húsz évvel ezelőtt, néhány hónappal a megismerkedésük után Marie-Claude megfenyegette Franzot, hogy öngyilkos lesz, ha elhagyja. A fenyegetés elbűvölte Franzot. Marie-Claude nem tetszett neki különösebben, a szerelmét viszont csodálatosnak találta. Úgy érezte, nem méltó ilyen nagy szerelemre, s hogy mélységesen meg kell hajolnia előtte. Földig hajolt hát, s feleségül vette Marie-Claude-ot. S jóllehet Marie-Claude érzelmei soha többé nem nyilvánultak meg olyan kitörő erővel, mint mikor öngyilkossággal fenyegetőzött, Franz lelke mélyén elevenen élt az imperativus: sohasem szabad megbántania Marie-Claude-ot, s tisztelnie kell benne a nőt. Érdekes mondat. Franz nem arra gondolt, hogy Marie-Claude-ot kell tisztelnie, hanem tisztelnie kell Marie-Claude-ban a nőt. Ha azonban Marie-Claude maga is nő, ki az a másik nő, aki benne rejtekezik, és akit Franznak tisztelnie kell? Netán a plátói értelemben vett nő? Nem. Az a másik nő Franz édesanyja. Franznak sohasem jutna eszébe azt állítani, hogy anyjában a nőt tisztelte. A mamát imádta, s nem holmi nőt,aki benne lakozott. A plátói értelemben vett nő és a mama Franz szemében egy és ugyanaz volt. Tizenkét éves lehetett, amikor az apja váratlanul elhagyta a családot. Franz sejtette, hogy valami komoly dolog történt, de édesanyja semleges és szelíd szavakba burkolta a drámát, hogy ne zaklassa fel a fiát. Aznap együtt mentek a városba, s induláskor Franz a kapuban észrevette, hogy anyja lábán felemás cipő van. Pánikba esett, figyelmeztetni akarta az anyját, de félt is, hogy észrevételével megbántja. így aztán eltöltött vele két órát a városban, s egész idő alatt képtelen volt levenni a szemét a lábáról. Ekkor sejtette meg először, mi a szenvedés.

HŰSÉG ÉS ÁRULÁS
Franz imádta az anyját; gyermekkorától addig a pillanatig, amikor kikísérte a temetőbe, s imádta az emlékeiben is. Ezért alakult ki benne az érzés, hogy minden erények legszebbike a hűség; a hűség teremti meg az egységet az életünkben, mely különben ezernyi szilánkra, ezernyi futóbenyomásra hullana szét. Gyakran mesélt Sabinának az édesanyjáról, s ebben, meglehet, valamiféle tudat alatti számítás is volt: feltételezte, hogy Sabinát elbűvöli a hűségre való készsége, hogy megnyeri vele a szívét. Nem tudta, hogy Sabinát az árulás bűvöli el, s nem a hűség. A hűség szó Sabinát az apjára, a puritán nyárspolgárra emlékeztette, aki vasárnaponként kedvtelésből erdőszéli naplementéket és vázában pompázó rózsákat festegetett. Az apjának köszönhette, hogy már apró gyermekként is rajzolt. Tizennégy éves volt, amikor beleszeretett egy hasonkorú fiúba. Apja megrémült, s egy álló esztendeig nem engedte ki Sabinát egyedül a házból. Egy napon megmutatott Sabinának néhány Picasso-reprodukciót, és gúnyolta a festőt. Ha már nem szerethette a tizennégy éves osztálytársát, Sabina beleszeretett a kubizmusba. Érettségi után azzal a vidám érzéssel távozott Prágába, hogy végre elárulhatja az otthonát. Árulás. Apánk és a tanító bácsi kiskorunk óta hajtogatta, hogy az árulás az elképzelhető legnagyobb bűn. De hát mi is az árulás? Árulás az, amikor kilépünk a sorból. Kilépünk a sorból, és nekivágunk az ismeretlennek. Sabina számára nincs csodálatosabb, mint nekivágni az ismeretlennek. Sabina festészetet tanult az akadémián, de nem volt szabad úgy festenie,mint Picassónak. Olyan idők jártak, amikor kötelező volt az úgynevezett szocialista realizmus művelése, s az akadémián kommunista államférfik arcképeit gyártották. Sabina vágya, hogy elárulja az apját, nem teljesült,mert a kommunizmus csak újabb apának bizonyult, aki ugyanolyan szigorú és korlátolt, s tiltja a szerelmet (a kor puritán volt) meg Picassót is. Csak azért ment férjhez egy rossz prágai színészhez, mert garázda ember hírében állt, s mindkét apa számára elfogadhatatlan volt. Aztán meghalt az anyja. Egy nappal azután, hogy a temetésről visszautazott Prágába, táviratot kapott: az apja bánatában öngyilkos lett.Elborították a szemrehányások: Hát olyan rossz volt az, hogy apja vázában virító rózsákat festett, és nem szerette Picassót? Olyan elítélésre méltó, hogy féltette a lányát, nehogy terhesen állítson haza? Olyan nevetséges, hogy nem tudott élni a felesége nélkül? Újra elfogta a vágy, hogy árulást kövessen el: hogy elárulja a tulajdon árulását. Bejelentette a férjének (ekkor már nem a garázda embert, hanem csak a nyűgös alkoholistát látta benne), hogy elválik tőle. Csakhogy ha eláruljuk B.-t, aki miatt elárultuk A.-t, ez még nem jelenti azt, hogy ezzel A.-t ki is békítettük. Az elvált festőnő élete nem hasonlított az elárult szülők életéhez. Az első árulás helyrehozhatatlan.További árulások láncreakcióját indítja el, melyek mindegyike egyre messzebbre sodor bennünket az eredeti árulás helyétől.

ZENE
Franz szerint a zene olyan művészet, mely a legjobban közelít a részegségként értelmezett dionüszoszi szépséghez. Az ember nem részegedhet meg egy regénytől vagy festménytől, megrészegedhet viszont Beethoven kilencedik szimfóniájától, Bartók két zongorára és ütőhangszerekre írt szonátájától, vagy a Beatlesek éneklésétől. Franz nem tesz különbséget a komoly- és a könnyűzene között. Az ilyen megkülönböztetést ódivatúnak és képmutatónak tartja. Ugyanúgy szereti a rockot, mint Mozartot. A zenét felszabadítójának érzi: megszabadítja őt a magánytól, az elszigeteltségtől, a könyvespolc porától, ajtót nyit a testében, melyen a lelke kilép a világba, hogy barátkozzék. Franz szeret táncolni, és sajnálja, hogy Sabina nem osztja ezt a szenvedélyét. Kettesben ülnek az étteremben, s a vacsorához hangos, ritmikus zene szóla hangszóróból.
- Ördögi kör ez - mondja Sabina. - Az embereknek romlik a hallása, mert egyre hangosabban bömböltetik a rádiót. De mert süketülnek, nincs más választásuk, mint hogy még hangosabbra állítsák.
- Te nem szereted a zenét? - kérdezi Franz.
- Nem - mondja Sabina. Aztán hozzáfűzi: - Talán, ha más korban élnék...- s azokra az időkre gondol, amikor Johann Sebastian Bach élt, s amikor a zene olyan volt, mint a csend hatalmas hómezején nyíló rózsa. A zene álarcába bújtatott lárma Sabinát már diákkora óta üldözi. A festőakadémia növendékeként úgynevezett ifjúsági építőtáborban kellett eltöltenie az egész szünidőt. Közös hálótermekben laktak, s egy kohóépítkezésén dolgoztak. A hangszórókból hajnali öttől este kilencig harsogott a zene. Sírni lett volna kedve, de a zene vidám volt, és sehol sem bújhatott el előle, sem a vécén, sem az ágyán a takaró alatt, a hangszórók mindenütt ott voltak. Olyan volt ez a zene, mint egy falka vadászkutya, amelyet ráuszítottak. Akkoriban azt gondolta, hogy az efféle barbár zenélés csak a kommunista világban uralkodott el. Külföldön megállapította, hogy a zene ricsajjá való átváltozása planetáris folyamat, mellyel az emberiség a totális förtelem történelmi fázisába lép. A förtelmesség totális jellege mindenütt jelen lévő akusztikai förtelemként nyilvánult meg először: autók,motorkerékpárok, elektromos gitárok, fúrógépek, hangszórók, szirénák. Ezt majd hamarosan követi a mindenütt jelen lévő vizuális förtelem. Megvacsoráztak, felmentek a szobába, szeretkeztek, aztán az álomküszöbén Franznak összegabalyodtak a gondolatai. Eszébe jutott a vacsorához szóló lármás zene, és felötlött benne:
- A lármának egy előnye van. Nem halljuk benne a szavakat. - Franz rádöbbent, hogy ifjú korától nem csinál mást, mint beszél, ír, előadásokat tart, keresi a helyes megfogalmazást, javítgatja, úgyhogy végül egyetlen kifejezése sem pontos, a szó értelme elmosódik, elveszíti a tartalmát, és szemétté,pelyvává, porrá, homokká válik, mely ott kereng az agyában, s álmatlanná, beteggé teszi. Hirtelen megmagyarázhatatlan, heves vágy fogta el, hogy végtelen zenét halljon, abszolút lármát, csodálatos és vidám ricsajt, mely mindent átölel, eláraszt és elfojt, s mely örökre elnyeli a szavak fájdalmát, hiábavalóságát és jelentéktelenségét. A zene a mondatok tagadása, a zene az anti-szó! Franz arra áhítozott, hogy hosszú ölelésben összeforrjon Sabinával, hogy hallgasson, hogy soha többé ne ejtsen ki egyetlenegy mondatot sem, s hagyja, hogy a gyönyör elvegyüljön a zene mámorító dübörgésével. E boldog imaginárius zenebonában elnyomta az álom.

FÉNY ÉS SÖTÉTSÉG
Élni Sabina szerint annyi, mint látni. A látást kettős határ szabja meg: a vakító, éles fény és a teljes sötétség. Talán ez okozza, hogy Sabina viszolyog mindenfajta szélsőségtől. A szélsőségek határt vonnak, melyen túl véget ér az élet, s az extrémizmus szenvedélye mind a művészetben, mind a politikában nem más, mint rejtett halálvágy. A “fény“ szó hallatára Franz előtt nem a lágy nappali fénybe merülő táj jelenik meg, hanem maga a fény forrása: a nap, a villanykörte, a reflektor.Ismert metaforák jutnak eszébe: az igazság fénysugara, az értelem vakítófénye és így tovább. Akárcsak a fény, Franzot a sötétség is vonzza. Tudja, hogy manapság nevetségesnek tartják, ha az ember eloltott lámpánál szeretkezik, s ezért égve hagyja a kis fényt az ágy fölött. Hanem amikor Sabinába hatol,becsukja a szemét. A gyönyör, mely eltölti, sötétséget követel. Ez a sötétség makulátlan, tiszta, nincs benne gondolat és látomás, ez a sötétségvégtelen és határtalan, ez a sötétség maga a végtelenség, amit mindnyájan magunkban hordozunk. (Igen, aki a végtelenséget keresi, csukja be a szemét!) Amikor érzi, hogy testében szerteárad a gyönyör, Franz terjeszkedik és feloldódik sötétségének végtelenjében, maga is végtelenséggé válik. Csakhogy minél nagyobbra nő a férfi a maga belső sötétségében, annál jobban zsugorodik a külseje. A behunyt szemű férfi csak roncsa a férfinak. Sabinának kellemetlen ez a látvány, nem akarja nézni Franzot, ezért ő is becsukja a szemét. A sötétség azonban Sabina számára nem a végtelenséget jelenti, hanem puszta nemtetszést a látottakkal szemben, a látottak tagadását, a látás elutasítását.

-Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége.-

Ui: Beszélgessek, feleim.