Szégyentelenül

A szégyen a kultúrkörünkben alapérzelemként definiált. Alig lettek olyanná, amilyennek az embert ismerjük, alig ettek a fának gyümölcséből, a legelső érzés, ami emberként elfogta az embert: a szégyen. Tudatára ébredtek önnön meztelenségüknek, és mit éltek át? Nem szexuális izgalmat. Nem kíváncsiságot. Szégyent. És " figefa levelet aggatának azért össze, és körülkötőket csinálának magoknak."

Pszichológiai szempontból nincs a hat alapérzelem közt a szégyen, arra lelkesen tanítani kell a gyermeket. - Bár amennyiben mint önmagunktól való undort könyveljük le ezt az érzést, akkor könnyen visszavezethető erre is - De szerencsére a szülők a nevelés során gondosan belénk plántálják és öntözgetik, babusgatják bennünk az érzést. "Hát nem szégyelled magad, büdös kölyök?" Pedig kéne. Mert ez így elfogadhatatlan... A szégyen önnön bűnösségünknek, önmagunk elfogathatatlanságának tragikus belátása.

A szégyen szembe megy az ember tudattalan igényével, ami a pszichológusok szerint minden szerelmi vágy alapja: az anyai teljes elfogadás érzésének helyreállítása. Hogy jó vagy úgy, ahogy vagy. Elfogadható és szerethető vagy mindenestül. Ha taknyod, nyálad egybefolyik, akkor is. Ha a szád sarkában ott ül a hányás a mélytorkos után, akkor is. Minden belső titkos vágyaddal egyetemben: így vagy jó, és csodálatos.

A szégyen nagyon szar érzés, mert tiszta negativitás, rengeteg energiáját köti le az embernek. Aki viszont úgy érzi, a világ legalább egy pontján maradéktalanul elfogadják: szabaddá és erőssé válik.

Igen, domhoz és dominához méltó a szégyen alól felszabadítani.

(Magam sem tudom miért, de az a zene ugrik be ide. Ajánlva hát azoknak, akik az utuk elején tartanak:
https://www.youtube.com/watch?v=IVm3wzK-5oM
)