05.11 ❤

Tegnap olvasgattam a korábbi írásaim. Mi mindenre elég másfél év!?

Például, hogy megismerjük egymást.
Tegnap beszélgettünk arról, hány arcunkat ismeri már a másik. Már mögöttünk vannak a tévedések. Ha az elején egyben-másban másra is számítottunk, ismerjük egymás alapvonásait.

Ismered a Hétköznapit, a Gyermeket, a Morcost, a Nyűgöst, a Domot, a Filozófust, a Lustát... Erősségeimmel és hibáimmal már puszipajtások vagytok. És bár 1000 erdő nő lelkemben, innentől énidegen már nem igazán leszek.

Ismerem én is jópár arcod. Szeretem a Cukit, a gyermeki éned. Imádom, hogy nem rajongtam markánsan a ddlg-ért, de boldogság önti el a szívem, ahogy repdesel Pikachutól. És másnap átrajzolom neked a tengerimalacunk hogy kitartson az örömöd. Imádom, hogy irracionálisan képes egy egyszarvú levenni a lábadról. Szeretem Csillagot, a talpraesett, felnőtt nőt, aki remekül szervez, észben tart, alakít. Akire én is rábízhazom magam a hétkötnapokban. A Feleséget, aki főz, takarít, rendez. Aki természetes egyszerűséggel gondoskodik rólam. Szeretem a Cicamacit, aki az én kis jókislányom igyekszik lenni. És aki kezdi felfedezni önmagát...

Tudod jól azt is, melyik oldaladra mordulok. A Zöldszeműre, aki alaptalanul, mindenkire féltékeny. A Pszichóra, aki néha rezzenéstelen arccal darabolna föl egyeseket. A Durcásra, akinek könnyebb hallgatnia, mint megbeszélnie. És tudom, hogy mind mögött ott áll a Sértett is, akire vigyázok. És mégis, bár küzdök ezen oldalaid ellen, ezekkel együtt is szeretlek. Mert így vagy egész.
És te is tudod már mi vagy, és mivé válhatsz mellettem. Szeretem, ahogy megszereted mellettem önmagad is.

De amire elég másfél év, az az, hogy tudjam, még rengeten kell belőled. És Te, akarod?