2018. 12. 15. 15:46 | Megjelent: 1611x
O tempora, o mores!
Ezen posztom asszem (meg)értőbb közönségre fog találni a női olvasók körében. Szóval azon domok, akik izgi torkonszopatásról és a bdsm feneketlen (vagy fenekelős) mélységeiről kívánnak olvasni, most mentsék meg az elpazarlástól hátralévő életük 3 értékes percét.
Mert az idő az telik, még ha sokszor észre sem vesszük. De a blogger ilyet, éri egy isteni sugallatt, vagy egy felsőbb hatalmi tasli, és írni kényszerül. Hátra hagyva valami egyáltalán nem maradandót, de talán egy félmosolyra való ihletett, ami tovább gyűrűzhet a létezésben, mint a lélek-tavakba dobált kavics hullámai.
Sikerült túldramatizálnom? Megvan a fatalista hangulatfestés? Mert most ilyen fatális témánk lesz. Az öregedés.
Az öregedésben számos pozitívum van. Bölcsebb, érettebb az ember, felgyűlnek a tárgyi dolgai, amitől majd oly könnyen szabadul az utolsó órán, fejet csóvál már az új hősök pisztolypárbajait látván, és műveli a maga kertjét, amely ha nem terem, mint a jó voltaire-i, hát bölcsebb mosollyal nevezi el Zennek, és derűsen kapirgálja a homokot. Már nem lángol fel a lelke holmi százszorszépekért, és megbecsüli a havasi broméliát.
De az öregedésnek vannak kellemetlen jegyei is. Ezek hála istennek általában diszkréten kopogtatnak, alig észrevehetően telepednek az emberre. Hacsak egy ádáz és gonosz céges parti miatt nem kell puccba vágnia magát az embernek.
Az embernek, aki el is indul határozott és döngő léptekkel a szülői ház felé, hiszen ott vannak még az öltönyei. Tavaly pont kimaradt a színházazás, de tavalyelőttről még ott kell lennie.
Ott is vannak, megtavalyelőttiesedve a szekrény mélyén, és ahogy gombolná be az ember az öltönynadrágot, még átfut a fején, hogy venni kell majd egy rohadt új övet és...
És nem lehet begombolni az átkozott nadrágot. Pedig ebben érettségiztem. Nem baj, kell lennie még itt nadrágnak, hiszen tavalyelőtt...
És a szív úgy hasad, mint a második nadrág szövete... Ekkor kezdődik a kétségbeesés, és a szembesülés az idő múlásával.
Tudom, írtam már erről, de sehogy nem tudom megszokni a testem változását. Tesképem még mindig az egyetemista énem lenyomtatát őrzi, 180 centivel 52 kilóval. Az sem volt szebb, csak megszokottabb. Aztán nesze, erre kiderül, hogy a mélytorkozás egyre inkább elméleti probléma páromnak. (E cikornya csakis a mégis kitartó domok kedvéért...)
Mit lehet tenni? Úgy törnek föl a szavak belőlem, mint a salak, amelyet meddőhányóra vetettek ("Elég napi kététkezés is!"), majd a legutolsó, megváltást ígérő nadrág ad enyhet. Ez mégiscsak jó lesz, ha a gombot kijebb varrjuk.
És akkor már könnyű a lékek, kit zavar a pontos para-méter (egy három napos bébielefántra pont passzentos lenne a gatya), egykedvű legyintés, sose lesz már a testem húszéves, bassza meg, két rúd bájglit is tolok karácsonykor. És öregszem tovább derűsen.
Addig is idejekorán egy kis mélázó.
Szabó T. Anna: A férfi, ha negyven
A férfi, ha negyven, még győzi erővel,
a férfi, ha negyven, a csúcsra kiáll,
a férfi, ha negyven, még jól bír a nővel,
még fess, ha nem alszik, és friss, ha piál.
A férfi, ha negyven, még állja a harcot,
és tiszta az inge, a homloka fény,
és ránca a sármja, ha nézik az arcot,
és lámpa van hű szive legközepén.
A férfi, ha negyven, az élete rendben,
még nem tökörészik, és nem kapuzár,
nem bízik a földi s az isteni kegyben,
mert veszt, aki áll és veszt, aki vár.
A férfi, ha negyven, már tudja a pályát,
és futja az útját, és hajtja magát,
s csak módjával szidja a más anyukáját,
ha úgy kezelik, mint az automatát.
A férfi, ha negyven, már önmaga szobra,
de érzi, ha vicces a szónoki póz,
és tudja, amit tud, s nem veri dobra,
a semmiben, csendben ringva hajóz.
A férfi, ha negyven, az élete játék,
és tétje a hit meg a hír meg a név,
de tiszta a sor, míg tiszta a szándék,
a férfi, ha negyven, még fűti a hév.
Hozzászólások (10)
– Ma már nem újdonság, hogy a nőci, ha negyven, e-mailben küld szakítós levelet, s a férfi, ha negyven a Facebookon kesereg szerelmi bánatában. Aztán, ha kibékülnek, közös képet töltenek fel magukról, legyen mit lájkolni a barátoknak. Hol van már a generációkat elválasztó digitális szakadék! Az ötven-, sőt hatvanéves nők és férfiak, amikor elegük van a másik nemből vagy éppen ellágyulnak a partnerüktől, ugyanúgy a világhálón keresnek hangulatukhoz illő verset, mint a középiskolás diákok – írja a kötet előszavában Nyáry Krisztián, a Kiadó vezetője.
A Verslavina c. antológia szerzői
Lackfi János, Szabó T. Anna, Acsai Roland, Botos Máté, Demény Péter, Györe Gabriella, Hartay Csaba, Jónás Tamás, László Noémi, Lázár Júlia, Kiss Judit Ágnes, Kun Árpád, Mesterházi Mónika, Mészöly Ágnes, Molnár Krisztina Rita, Tóth Krisztina
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: 56 oldal
Megjelenés: 2016. február 10.
Méret: 183 mm x 124 mm
Kötés: Keménytáblás, védőborítóval
ISBN: 9789632935348"
https://eletszepitok.hu/verslavina-konyvismerteto/
Péter Erika
Íródott Lackfi János , Szabó T. Anna és Hartay Csaba verspárbajának hatására
Egy valódi úr, egy igazi lovag,
nem firtatja sosem a nőci korát,
finom modorú és nem kérdez sokat,
és megbecsüli a házi kaját.
Az örök nőci, ha elmúlt már hatvan,
ha fáj a lába is, tűsarkút húz,
sőt még a férjét is ő tartja karban,
ha kínozni kezdi szegényt a csúz.
Az örök nőci még otthon is csinos,
és mindig csábos, de sosem ledér,
mert tudja mi illik és tudja mi tilos,
a nő lelke – tudjuk – hófehér.
A rendes férfi kimossa a zoknit,
és otthon mértékkel issza borát,
helyére rakja a széthagyott holmit,
s ha beszél a nő, nem vág fapofát.
A gavallér férfi rózsákat nevel,
s a hölgynek boldogan adja át,
egy születésnapot sem feled el,
ám sosem kérdi a nőci korát.
A férfi ha hatvan,
Még nyughatatlan,
Hun megnősül, hun meg elválik,
De jerekekkel már nem kísérletez.
A férfi ha hatvan,
Még megnézi a nőket,
Meg is kívánja őket,
De tudja, hogy már nem neki szépek.
A férfi ha hatvan,
Még terveket kovácsol,
De valóra már nem váltja őket,
Inkább megnézi a meccset.
A férfi ha hatvan,
Még nem fél a haláltól,
De futni jár a Szigetre,
Mert sokáig akar élni.
A férfi ha hatvan,
Magát még fiatalnak érzi,
De a keze már ráncos,
Nyomában jár az öregség.
A nőci, ha negyven, még gondos a sminkje,
a nőci, ha negyven, aligha riszál,
a nőci, ha negyven, már taxikat int le,
és áll körülötte az éjjeli bál.
A nőci, ha negyven, a ráncai szépek,
és lányos a lába, hisz fitneszezik,
ügyel vonalak, szinek egyvelegére,
és ötletes öltözetek övezik.
A nőci, ha negyven, még beste a teste,
a lánya kamasz, vele harcol erőst,
még könnyeden ébred, elalszik az este,
s útjára bocsátja a reggeli hőst.
A nőci, ha negyven, beszéde a pajzsa,
és rendezi vígan a környezetét,
már bomlik előtte jövő kusza rajza,
s múltjáról is egyre kitisztul a kép.
A nőci, ha negyven, biztos hely az űrben,
vevő a humorra, de el nem alél,
bár vágyai vannak, nem vágyik el innen,
nem húzza a csőbe a szoknyapecér.
A nőci, ha negyven, savanyíthat uborkát,
hümmögve idézed a gondolatát,
és összedob este egy isteni tortát,
és rendezi újra zilált csapatát.
A nőci, ha negyven, már támasz a bajban,
körötte pörögnek a lét körei,
és úgy megy az utcán, mint penge a vajban,
s nem bánja, ha medve, ki átöleli.