Két valami közt a semmi.

Most az egész hétvége röpke volt. Mégis ráérősen tékozolt, hisz hamarosan jössz. Finom volt, jó,de ha visszaolvasom egyszer a történetünket, ha vissza akarok emlékezni arra, kik voltunk mi egykor, akkor most a két találkozó közti napokról kell meséljek. Mert most ez volt a legfontosabb, ami velünk történt.
Múlt héten kiakasztottál. Annyira, hogy majdnem túltoltad. Ezért a hétvégénk után kértelek, hogy most ne veszekedjünk. Kellett nekem, hogy kicsit pihenni tudjon a lelkem melleted, ki tudjon simulni az összegubancolt idegrendszerem. Hogy a boldogság ne hétvégi luxuskurva legyen köztünk, akiért mindig drágán megfizetünk.
És sikerült? Sikerült.
Nem áltatom magam, hogy most kevésbé lenne neked nehéz, vagy ne éreznéd szarul magad azóta a szokásos dolgokért. És tudom, hogyha elönt az ideg, úgy el tudsz veszni a képzelet bozótosában, hogy a tények szálfáit se látod meg.
De végre, végre eljutottunk oda, hogy a veszekedéseket felváltották a beszélgetések. És a megbeszélések. És jobb így. Nehezebb, de jobb.
Te azt mondtad, én változtam meg a napokban. Ez nem igaz. Csak ha nem kell folyton védekeznem a támadásaid ellen, végre arról is tudunk beszélni, hogy én hogy látom a dolgokat.
És jó tudni, hogy ebben is számíthatok rád, hogy ha kérlek, visszafogod dühkitöréseid. ❤
(És nem is hagytad, hogy ezért "megjutalmazzalak"... Ezt a témát még elő fogjuk venni párszor...)