Négy évszak - a nyár

Szombat van, délután.
Mikor is kezdődött a szombában a nyár? Azt hiszem, azzal a boldog, nagy öleléssel a tükör előtt.
Bevásárlunk. Vagy főzöcskézel. Vagy bármit. Ez már mi vagyunk. Már pimaszkodsz. Már nevetünk. Már játszunk. Egyetlen szóval kapcsolunk játékra.
Sosem voltál még ennyire az enyém. Megadod,amit másnak még nem. Mondtam, hogy megvárom, míg magad akarod nekem. Tökéletes pillanatot választottál rá. Zavarban vagy, kéred, hogy ne nézzelek. Pedig ügyes vagy. Később nézlek közben.
Megadod, amit nem szeretsz adni. Civódás és és tiltakozás nélkül. És már irányítanom sem kell, tudod, hogy és meddig szeretem. És úgy csinálod. Látom, ahogy beleráncolod a homlokod, mert küzdened kell. De küzdesz értem. Gyönyörű vagy közben. Imádom azokat a kis ráncokat.
Beszélgetünk közben még sokat. Fontos dolgokról. Már befogadjuk egymás szavait. Megkérdezed, mit gondolok közben, amikor haragszol rám, és hisztizel. Hogyan tudnám elmondani röviden és őszintén azt a kétségbeesést, azt a lemondást, azt a sziszifuszi újra nekiveselkedést, azt a néha távoli reményt, hogy ilyen boldogok vagyunk együtt? Hogyan tudnám elmondani röviden, amihez most négy blog kell? Hogy mire gondolok?
"Aaaaa... bazd meg..." Arra. A hangsúlyba próbálok beletenni mindent. Nevetsz, és a mellkasom csapkodod mérgedben. Megcsókollak. Visszacsókolsz. Tudod, hogy néha nehéz nekem. Tudom, hogy néha nehéz neked. És tudod: addig küzdök ezért, ameddig lehet. Ameddig hagyod. Ezek vagyunk mi. Szeretlek.