Az én kedvenc esős sztorim.

Emlékeztek arra a nyárra, amikor az aug. 20.-i tűzijáték alatti viharnak még sérültjei is voltak?
Na, olyan régen történt, amikor még Azuritnak is vállközépig ért a haja, és talán még rohangált valahol a földön pár élő diplodocus, hogy egy szép nyári napon a belvárosban sétáltam Testvérrel, és akkori barátnőmmel, Zászlóval. Csontig feketében, acélbetkósban, ahogy illik. Elkezdett szemerkélni az eső.
- Úriember nem szalad. -közölte Testvér, és mire ez ige is testté lett, már csak három méterre lehetett látni az égszakadástól. De ekkora manifesztummal már kezdeni kell valamit. Hát ráérősen sétáltunk tovább.
Kábé öt méter után már tényleg értelmetlen lett volna sietni; mert ahogyan Mózes apánk a botjával, emígyen tudtam volna én is egy kisebb erekcióval eladdig száraz boxeremből bővizű forrást fakasztani. Hát az úri emberek "mostmár minek?" derűs egykedvűségével sétáltunk az Astoriától a Ferenciekig.
A Ferenciek aluljáró tömve volt, a fedél védelméből szörnyülködő arccal tekingetett fölfelé a sokaság: tejóég mari, hát lejön az ég, nézd meg, lejön az egész ég! ez mán az akopalipszis! kijön a duna, émmondon kifog az jönni, oszt mind mind itt fúlunk meg, mer láttam én a Kaptár Egyben...
No, ebben a csodaváró pillanatban jelent meg a lépcső tetején 3, feketeruhás, ronggyáázott alak, halál nyugalomban. Éreztem, ez AZ a pillanat. Megálltam a lépcső tetején, széttárva a karom, és öblösen kiáltottam le:
- NÉPEIM! - valahová a közelbe csaphatott egy villám, mert szavam velőtrázó mennydörgés követte. (Persze, hogy nem volt mennydörgés. Illetve volt, csak nem akkor. De képzeld ezt már még oda a kedvemért. Megvan? Köszi.) Majd fokozott egyszerűséggel kiáltottam le. - Igazából most nem készültem beszéddel.
Lemondó vállrándítással nézett rám a két jobbik részem: "Van ilyen."
"Van." Vontam meg én is a vállam. Ballagtunk lefelé.
Előttünk szétvált a röhögő tömeg.