Szuszok kapitány útra kél

A Lánynak remegett a gyomra az idegesességtől.
-Óvatosabban pakoljatok, ti, szárazfödi patkányok! Még kiszúrnak minket, aztán mehettek padlót sikálni az Amygdalába! Kösd oda rendesen azt a hordót, Bajszusz, mert sirályeleséggé aprítalak! Ó ti széllel-bélelt, tehetségtelen söpredék! Hát így hajózzon ki veletek az ember? Mondtam, hogy apálykor indulunk! Na engedj oda, fiam, majd megcsinálom!
Szuszok kapitány idegesen járt-kelt a fedélzeten, kurta parancsokat osztogatott. Kalózkalapja alól csorgott az izzadság, borostás nyakáról cseppek szaladtak be mellkasa fekete őserdejébe. Piros-fekete trikóján átütött a verejték, kék, térdig érő farmernadrágját mintha száz cápa szájából szedte volna ki. De Szuszok Kapitány mégis azon kevés kalózok közl tartozott, akik párban rendelték a sarut a cipésztől. Oldalán hatalmas, görbe kard lógótt. Majdnem akkor volt, mint egy rajzszög.
Persze ti, kis olvasóim, most biztos azt gondoljátok, hogy egy rajzszögnyi kard nem is hatalmas. Ám ha az ember alig lenne nagyobb, mint a hüvelykujjad, akkor tudnád csak igazán, milyen nagy tud lenni egy akkora kard.
Mert Szuszok Kapitány nem volt sehonnai, hétköznapi kalóz. Szuszok a Lány gyomrában élt, és épp egy rakománnyi lopott érzést akart értékesíteni a feketepiacon.
- Mindenki a helyére! Vitorlákat bontani! Szaporán, ti tengeri uborkák! Vasmcskát felhúzni, és...
A Fiú a Lány mögé lépett. Átkarolta, és kiszorította belőle a szusszt.