Helló, december

Tegnap megérkezett december - csináltam is egy jó 11 órás műszakot. Ráadásul majdnem szünet nélkül. De amikor mondtam a főninek, hogy akkor most félt hat van, két és fél raklapot még el kéne intézni, nem ártana kivennem a fél órás szünetemet is, úgyhogy akkor most vagy kalap-kabát, vagy mit szólna egy kis túlórához, rövid dielmázzás után megegyeztünk, hogy jó lesz nekem, ha lecsúsztatom a plusszokat a két ünnep között.
Ilyenkor, amikor szűnni nem akar a meló, gyakran eszembe jut Beppo bácsi, a vén és hallgatag utcaseprő.

"
Beppo szerette a napkelte előtti órákat, a város olyankor még aludt. Szerette a munkáját, és alapossággal végezte. Tudta, hogy nagyon fontos munka.
Söpörte az utcát, lassan söpörte, de megállás nélkül: Minden lépésnél lélegzetvétel, minden lélegzetvételnél söprés. Lépés – lélegzetvétel – söprés. Közben néha azért kicsit megállt, s elgondolkodva maga elé nézett. Aztán megint tovább – lépés – lélegzetvétel – söprés.
Ahogy így megfontoltan haladt, előtte a piszkos utca, háta mögött a tiszta, gyakran nagy gondolatai támadtak. De szóba alig foglalható gondolatok voltak, nehezen meghatározhatók, akárcsak bizonyos illatok, amikre még épp hogy emlékezünk, vagy színek, amiktől szép volt az álmunk. Munka után, ha ott üldögélt Momónál, elmagyarázta a kislánynak a nagy gondolatait. S mivel Momo a maga módján hallgatta, az utcaseprőnek megoldódott a nyelve, s megtalálta a megfelelő szavakat.
– Látod, Momo – mondta aztán úgy példaképpen –, ez így van: az ember előtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú; ennek sose ér a végére, gondolná.
Egy ideig hallgatagon maga elé nézett, majd folytatta:
– Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van előtte. Így nem szabad csinálni.
Gondolkodott egy sort. Aztán tovább beszélt:
– Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre.
Megint megállt, töprengett, aztán hozzátette:
– Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. – Ismét hosszú szünet, majd a folytatás: – Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk se maradt ki. – Bólintott magának, s azt mondta befejezésül: – Ez fontos.
"
Michael Ende - Momo - avagy furcsa történet az időtolvajokról s a gyermekről, aki visszahozta az embereknek az ellopott időt

(Minden mese- és Eccarvszeretőnek ajánlom, karácsony előtt meg különösen.)

Persze, most sokkal szimpibb a december, hogy várhatóan megkapom a jövő hét szombatot pihenőnek, és látom Csillagot. Igaz, a fejemben kábé egy hét program verseng két napért, De ilyen ez. Addig is lépés – lélegzetvétel – söprés...