A dominancia virtusa - a méltóság

Kaptam egy véleményekkel teli asztalt, néhány pogácsát tarisznyámba, egy ígéretet borra és beszélgetésre. Egy magamfajta kószának nem is kell több, hogy újra nekiveselkedjen.
Ahhoz, hogy az uralkodásnak legyen kiválósága, ahhoz léteznie kell az uralkodásnak. Ahhoz, hogy az uralkodás létezzen, léteznie kell tényleges különbségeknek ember és ember között. Egyenlő az egyenlőn nem uralkodhat, mert nincs benne többlet, ami uralomra emelhetné. (Az egyenlők közötti kapcsolat a demokráciáé és a megegyezésé.)
Az emberek közti különbségeket adottnak veszem, bizonyságul hívom erre egyediségetek. Azonban olyan sokféleképpen lehetünk különbözőek, hogy bárki mással szemben találhatunk magunkba többletet. És hiányt is éppannyit, ha önhittségünk meg nem vezet. Így az uralkodó nem képvisel nagyobb értéket a másik embernél. A francia forradalom bájosan önellentmondó eszméin nevelkedett európai szellem fejlődése legalábbis erre tart épp, és ezt elfogadom magam is, nem vizsgálom tovább ennek a tételnek igaz voltát, ha szükség úgy nem hozza.
Ez a felismerés alapjaiban rázza meg az uralmat.
Mi biztosíthatja hát az uralomhoz mégis szükséges többletet?
Az emberek közti végső, lényegi egyenlőséggel úgy vélem, tisztában voltak a régi korok emberi is. Nem tartom véletlennek, hogy az ősidők királyai oly előszeretettel hangoztatták vérrokonságukat az istenekkel. Az ember fölött álló istenek hatalmával legalizálták saját, múlandó hatalmuk. És hiába látni megannyi istennőt látok a dominák adatlapjai közt, az istenek ideje letűnt. Az egyistenhitek harcában kompromitálódtak az idegen istenek. Jön egy újabb istennő és gyanús, hátha csak egy újabb hamis istennel hoz össze a sors. Arra gondolok ilyenkor, tégy csodát az életemben, bizonyítsd isteni mivoltod, és én imádni foglak. De addig tudjuk mindketten: a szavak a legkönnyebben hamisítható jegyei az isteneknek... Az isteni hatalom forrása mára leginkább nevetségesen hat.
A hatalom forrása, ha kívülről elapad, akkor a világon belülről kell fakadnia.
Ez elérhető mások által, például, ha egy kisebb csoportja az embereknek emeli fel az egyént, és tartja hatalmon mások felett. Ennek kockázatát mutatja sok hátba lőtt diktátor esete, ráadásul logikailag sem oldja meg a problémát, csak eltolja: hogyan lesz vezetővé, uralkodóvá valaki a kisebb csoporton belül? A kérdések nyomán a csoport mérete egyre csökken, míg végül eljutunk a számbeli egyig, a személyig. Ekkor mélyebb, belülről fakadóbb okokat kell keresnünk.
Az uralkodónak nem marad más eszköze, mint, hogy felmutassa a maga többletét. Méltóvá kell váljon az uralmához. Így az ideális domináns első kiválósága a méltóság lesz.
A méltóság nem más, mint dacos küzdelem valami elérésért. Hevesebben, kitartóbban, mint mindenki más. Akkor is, mikor mások már feladták a küzdelmet.
Így haladva előre célja felé, eléggé elszakadhat az ember a tömegtől. A tömeg számára (mivel önmagukhoz viszonyítanak) úgy tűnhet, hogy elérik a kiválóságot. Valójában soha el nem érheti el célját, csupán egyre próbál közeledni hozzá. Ez a törekvés tesz méltóvá.
De ez az út ego-mazochizmus. A tömegből-kiválót egyre marja a kétség, mindig látja, milyen messze van még a csúcs...
Az erények hasonlíthatóak a hegycsúcsokhoz, amelyeket mély szakadékok öveznek. Minden ember törekszik a jóra, és mindenki tudja, milyen piszok nehéz elérni azt. És ha el is éred pillanatokra, újra csak visszazuhansz a hegylábhoz, ahonnan kezdhetjük az újra fölfelé törekvést. A hegyen csúcsa közelében élni lehetetlen, múló és emelkedett pillanatok csak a jussunk.
De a méltóság az egyik leghidegebb erény, amit ismerek. Mert a méltóság elválaszt. Elválaszt attól, ami nem a kiválasztott cél. Elválaszt a tömegtől. Elválaszt az emberitől. Még önmagában is megveti az ilyen az ember az esendőséget. Ha lángol is, csak fényesség az, nem melegség. Mert nem emberért lángol, hanem elvekért.
A méltóság önmagában kiszámíthatatlan. Megítélése függ attól, az egyén milyen célt kíván elérni - és milyen áron. Mert ha ez a makacsság valami jó felé vezet, akkor válik a méltóság protomorálissá, és elnevezhetjük például jóakaratnak. Ha azonban ez az egy-ügyűség valami önző, vagy alantas célt talál magának, vagy a környezetét is feláldozza a domináns érte, akkor a megítélése a bolondság, a kényszeresség, az őrület, a mánia.
Ez a hajtóerő képes a gyönyörű teljesítmények elérésére, és de a legsátánibb maszkokat is ez az erő forrasztja arcunkra. "Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs semmi csodálatosabb." -írja Szophoklész, de az eredeti görög szó, ami a csodálatos helyén szerepel, egyszerre jelent valami lenyűgözőt, hatalmasat, és kétségbeejtően rosszat.
Ez az erő könnyen megérezhető egy emberben, és vonzó is lehet - a cél mások által is kívánatos. Megérzik, hogy ha egy csöppjével rendelkeznének ennek a daimoni benzinnek, közelebb juthatnának céljaikhoz. De mielőtt elvakítana minket a hideg láng, nézzük meg jó alaposan, hogy az elvek magányos farkasa milyen hegyeknek iramodik...