Természet és megszokás.

Én is kissé részletesebben kínálom föl, hogy miért óckodom a természetesség fogalmát összekapcsolni a szeretet fogalmával, pontosabban mit nyerek az által, hogy ezt tagadom. Mert vallom, olyan nyereséget kapok általa, amit zsugoriság lenne megtartanom.

Minden kapcsolatnak van egy természetes dinamikája. A megismerkedést követő "rózsaszín ködös" időszak gyönyörű, sok költő által megénekelt szakasza a szerelemnek. Még minden érzés új, és minden érzés izgalmas. Még azonnal és teljesen meg akarjuk élni a másikat, minden pillanatban - mit számít, hogy lesz holnap is. (Tényleg, ott lesz még holnap is? Az első időszakban ez még kimondatlanul is édesen kétséges.)
A történethez hozzátartozik, hogy az ember erősen hiánymotivált. Egy új kapcsolat kialakításakor szerencsés esetben tele vagyunk hiánnyal: az elmúlt időszakban gyűlt az intimitás iránti igényünk, a szeretni akarásra vonatkozó igényünk, az elfogadás iránti igényünk, minek is sorolni, hosszú a lista. Minél nagyobb hiányunk elégül ki, annál intenzívebb lesz a gyönyörélményünk. (Gondoljunk bele, mikor esik igazán jól egy gyrosz. Amikor majd éhen halsz, vagy amikor még csipegetnél valamit...)
Nagyjából fél év alatt -bár gyanítom, ez személyenként változó -, kialakul egyfajta megszokás a kapcsolatban. Ennek van egy gyönyörű és konstruktív arca, és van egy sötét, veszélyes formája is.
Előbb a konstruktív formái: Nő az érzelmi biztonság, mélyülhetnek az érzelmek, már múltatok van, még ha csak nyúlfarnyi is, de már közös múlt. Már bízhatsz benne, holnap is ott lesz melletted a másik - ez az szint, amire azt szoktam mondani, hogy már meg tudtok együtt nézni egy filmet a nélkül, hogy egymásnak esnétek... Bízom benne, ismeri ezt mindenki, és fölismeri magában, ha így tekint rá.
A destruktív oldala viszont a természetesség érzésének a kialakulása. Persze, hogy szeret, mivel egy pár vagyunk. Ott van a közös élet, a közös ház, netán gyerekek. Össze van kötve az életünk.
Mi történik a hiányszintünkkel? A másik folyamatosan egy csomó hiányt "szinten tart" bennünk, így 1, kisebb gyönyört okoz a kielégülés 2, kisebb intenzitást ölünk bele a hiány kielégítésébe. Magyarán csökken a motivációnk a kapcsolatért való dolgozásra. Érett ember legyen a talpán, aki képes meghaladni hiánylény-mivoltját, hiszen minden élőre érvényes törvénnyel találjuk itt szembe magunkat! A másik lehetőség, hogy felhasználjuk hiánylény mivoltunkat. Ez azonban a legritkább esetben fordul elő. Sokkal gyakoribb, hogy belekényelmesedünk az illúzióba, hogy természetes, rendjén való, megmásíthatatlan, hogy a másik szeret minket. Belekényelmesedünk, és elfelejtünk dolgozni a kapcsolatunkért. Hány gyönyörű kapcsolatot láttam tönkre menni ezért! És hány gyönyörű kapcsolatot basztam el ezzel magam is...
Tagadd meg a hitet, hogy természetes, hogy szeretnek. Egy kegyetlenebb, de sokkal intenzívebb, boldogabb - és tettre készebb világot kapsz cserébe!