Hajnalhasadás

Azt ugyan nem tudom biztosan, hogy a gondolkodó lélek álmatlan éjszakài mennyivel rövidítik meg a fizikai jelenlétünket ezen a síkon, az azonban vitathatatlan, hogy ezeknek az estéknek az egyik legnagyobb ajándéka az ébredező város utánozhatatlan lüktetésének megélése, amiről amúgy tudjuk, pár óra múlva jobban fog hasonlítani egy izzó, robotoló méhkasra, mint jelen állapotára, ahol kézzelfogható minden spektruma a különböző sorsoknak, melyek lenyomatot hagynak az utca redőiben.

A deliriumban ringatózó csalódott fiatal, aki ma sem találta meg a másik felét, s persze, hogy is találhatta volna, ha még azt sem tudja önmagát merre keresse ebben a vadonban.

Az ember ki, a reggelben a megújulását látva, egy impulzusokkal teli este után, felvértezve indul ki tudja éppen merre, hogy pár nap vagy akár pár óra után visszaessen a komfortos megszokásba, és újra ne vàltsa meg majd azt a nagy világot amiről most azt hiszi teljes joggal, hogy azaz ő jogos tulajdona.

A koponya, aki meghajlott elvekkel, kiüresedett vàgyakkal teszi meg az elsők között a lépteit az ezrek előtt, mert őt màr ekkora rendeli be éhbérért dolgoztató munkahelye és azon gondolkozik, meddig lehet ezt az egész színjàtékot folytatni.

A kisimult életigenlő, akinek napszaktól függetlenül minden mindegy, de most valahogy mégis jobban otthon érzi magát az üres utcákon, hiszen most nem érzi kisebbségét az unott többség között, mint napközben szokta.

Mellettük pedig nyugodtan elfér a világot aktuálisan megfejtő, mélyen diskuráló is, aki az este elhangzott megoldásainak háromnegyedét már órákkal ezelőtt elfelejtette, a maradék negyedben pedig azon töpreng hogyan lehet az, hogy ha ennyi mindenre válasszal szolgál, mégis megszokott vendég otthonában a tartalom nélküli csenddel telített üresség.

Mindeközben széles, feszített vászonra hasítja szét az éjjel sötétségét a felkelő nap első sugarai, hogy mindezzel olyan együtthatàst alkosson számunkra, hogy egyszerre érezzük magunkat áldottnak és átkozottnak.

art0ff3t1sh