Ragyogás

Azt mondod, szép vagyok. Sokszor mondod. Rengetegszer mondod.
Amúgy is szép, de elképesztően gyönyörűvé a ragyogás tesz. A ragyogás, ahogy rádnézek mindig, amikor csak találkozunk.
Nem vagyok szép. De érzem, ahogy valami mélyről, legbelülről iszonyatos erővel és sebességgel szétárad bennem, mikor meglátlak, pár centivel a föld fölé emel, és megtölt élettel, elevenséggel, túláradó kedvvel. Boldogsággal.
Nem barátom a tükör. Sosem azt látom, amit szeretnék. Marilyn Monroe és Alain Delon lányaként csak mélyrepülése lehetek és lehettem mindig kettejük pazar szépségének. A tükörből nem valamiféle abszolút szépségmércéhez viszonyított arc és termet néz rám vissza sosem, hanem kettejük torzója.
De ha kettőnket nézem a tükörben, és sokszor kérem, hogy álljunk elé, akkor nem csak kettőnk harmóniája ragad meg, magasságok, színek, formák összeillése, hanem magamat is szépnek látom.
Rólam nem készültek fényképek, nem engedtem, menekültem. De ha mégis, muszáj volt, igyekeztem sosem szembesülni velük, kerültem, rejtettem, felejtettem őket. De a kettőnkről készült fotókon látom a varázslatot. Tetszik a nő is, aki a képekről rámragyog.
Mitől e ragyogás? Honnan veszi erejét? Honnan indul, mitől kapja fényét, átütő csillogását? Varázslat, nem vitás.

"Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled."