Ha az embernek saját dzsinje van...

Nézem az Aladdint. A Guy Ritchie-set. És kellett ez nekem, tetszett, igazán. :)
(Mikor normális vagyok épp, akkor kb. ezt gondolom róla: https://port.hu/cikk/mozi/aladdin-jo-kis-iparosmunka-de-miert-guy-ritchie-rendezte/article-59438)

És eszembe jutott, amit egy blog-hsz-ben nemrég itt is olvastam, és amit azért gyakran nem felejtek el, és nem csak az elméletem, de gyakorlatom is: írjuk-éljük a saját mesénket.

Egy párkapcsolatban mi lehet varázslatosabb, mint amit a legismertebb dalában énekelnek a szereplők? Mi másról szólhat egy tökéletese egymásratalálás és a kapcsolat megélése?

Minket vár a világ,
bársony egeken ringat;
téged hívlak te szép hercegnő,
halld a szív szavát!
Véled mámorító
versenyt szállni a széllel,
szőnyegünkön ma éjjel utunk
meséken visz át...
Egy új élmény
suhanván felleg réteken,
Csillagot szór itt fent a végtelen,
Mert végre itt vagy velem.
Egy új élmény!
A látvány már elandalít
Kettesben szebb a táj és nincs határ,
hisz véled mindig száz új élmény vár.
blablabla...

Én mint Jázmin, abszolút rendben van. Nyilván több tapasztalattal, ez-az letisztultan, pipálható. Ruháit már látom magamon, a stílusba teljesen beleszerettem, persze, időnként a zöldet vagy lilát kékre, türkizre cserélem. Hastáncra mikor jártam? 15 éve? Le kellene porolni a tanultakat, a rutin megkopott, viszont hasban tettem hozzá, az is valami.
A mese tehát jöhet. DE! De bocsi Aladdin, nekem a dzsin kell. Nem azért, mert kék (s pláne nem azért, mert Will Smith), de nekem ő ezerszer férfibb, mint te. Nekem pedig férfi kell, s nem helyes fiú (az már elmúlt). Szóval, lesz(van) saját dzsinem. Kérni tőle semmit nem fogok, nálam jobban tudja, mi kell nekem. A csodalámpását azért finom kezekkel dörzsölgetem, fényesítgetem, simogatom (ilyenkor a kicsi dzsinből hatalmas óriás lesz). De nem ő az én rabom, hanem én vagyok az övé.