Ajándéközön

Halálra vagyok kényeztetve.
Ajándékozásilag.
Is.
50 évet kellett megérnem, hogy megéljem. Vagy megélnem, hogy megérjem. Remélem, megérem. Ill. én már megértem, de remélem, neki is megéri, amit megélek.

Nekem az ajándékozással sok parám volt. Az ajándékot kapnival.
Hogy nem tudok megfelelően, elég látványosan örülni. Mert befelé nagyon tudtam. Gyerekkoromban, mint az állatok, vittem magammal a vackomba, odúmba a kincsemet, és ott örültem. Jó, nem csak gyerekkoromban, azóta is. tavaly még iszonyatosan görcsöltem az első közös karácsonyunk miatt. Kihagytam volna az ajándékozós részt.
Úgy alakult, pont a serdülő-nőként nyiladozó éveimben, hogy nálam sokkal jobb anyagi helyzetűek között éltem. Utáltam az ajándékozást. Engem ne vegyen meg senki. Vadóc voltam. Ebben is. Elfogadták.
Ajándékozós vagyok. Szeretek ajándékozni. A másikra gondolni, neki tervezni, beszerezni, vagy csak meglátni és megvenni. Nem baj, ha nincs viszonzás. Sőt, a kényszerviszonzás olyan erőltetett, felesleges, inkább ne. Az ajándékozás nekem az örömszerzésen túl gondoskodás. Gondoskodó vagyok.
Most meg.., most meg... gondoskodva van rólam. El vagyok halmozva ajándékokkal. Nem azért, hogy jól meg legyek kapva. Hisz rég meg vagyok, ajándékok nélkül is. Hogy ujj köré legyek csavarva? Hát legyek! (Bár ott vagyok ajándékok nélkül is.)
És nem csak halálra vagyok ajándékozva, de közös megegyezéssel aranyásó is lettem. Vagyok. És még ásnom se kell. Csak dől az arany. Az együtt töltött éjszakákért kapok pénzt. Mit pénzt, aranyat. Hosszú történet, hogy miért. De baromira élvezem.
Dicsekvő blog? Nem annak készült. Simán csak kapkodom a fejem, hol vagyok, és mik meg nem esnek. Velem.