Profán menekülőszók

A szeles-viharos hideg időben klaviatúrát pötyörészve már szinte nehéz felidézni, hogy délelőtt még tomboló nyár volt.
Kihasználva a ma még strandidőt, strandra mentünk.
Fürdőruhára öltözést követően rögtön megszomjaztam már.
Az ételes-italos standot még nem hódították meg a strandvendégek, csak pár huszonéves pultosfiú várta a kuncsaftokat.
- Szeretnék egy... (kedvenc üdítőm neve)-t!
- Én meg szeretnék... (elakad, sóhaj, nyilván észrevette, milyen szép színű-mintás a fürdőfelsőm, mert elmélyülten szemlélte)... szeretnék 500 Ft-t.. meg mást is... de nem tudom, mit is szerethetnék... - és már kölykösen-kedvesen vigyorgott. Nevettem én is, kicsit még jobban sütött a nap, majd nagyon frappánsan, szellemesen, választékosan, egyedien, meglepően zártam le a párbeszédet:
- Köszönöm szépen!
Mindketten jól tudtuk, mit is köszönök, miket is köszönök. Villám egópolírozás véget ért.

Lezártam a kommunikációt. Mert ki akartam szállni a kommunikációs helyzetből. Ez esetben ez volt a profán menekülőszóm.
Köszönöm... kérem... kérlek... mennyivel hatásosabb kommunikációzáró formák (lennének)!
Semmint elküldeni a másikat ide vagy oda, megmondani ezt meg ezt tegye, minősíteni stb. stb.
De valahogy mintha nem jutna eszünkbe sokszor. Vajon miért nem...