Paraszt-parabola

Parasztok vagyunk... mindannyian... vagy inkább földművesek.
Magokat vetünk el, gondozzuk a növényeink, majd aratunk. És a termésből-terményből élünk.
Mikor ínség köszönt ránk, legtöbbször az ok: nem vetettünk, mikor itt volt az ideje. De persze le is éghet a magtárunk, sáskajárás pusztíthatja épp szárba szökkenő veteményesünk, és még ezernyi tényező befolyásolhatja aratásunk.

De, ha enni akarunk, vetnünk kell. Nem görcsösen, fogösszeszorítva, hanem természetesen, hisz ez a dolgunk.
Lehetőleg jó talajba. És sok magot. Mert nem mindegyik fog gyökeret ereszteni.
Ismeretségeket, barátságokat kötünk, segítünk a hozzánk fordulónak, képezzük magunkat, tanulunk, formálódunk, szépülünk, jobbulunk. És figyelünk másokra. És megint csak figyelünk másokra. Igyekszünk hasznosak lenni. Tartalmasan élni. Megtesszük, amit megtehetünk.
És sokszor nem várt módon, nem várt időben kihajt a szerelem, barátság, boldog családi élet, jó munka, elismerés csodavirága. Pedig nem csoda. Aratás. Vetettünk - aratunk.