Piramis

Már zsenge ifjúkoromban, amikor még egyenes vonalú és édenien egyszerű, tiszta volt a magánéletem, akkor is nagyon szerettem a Piramis Ha volna két életem számát.
https://www.youtube.com/watch?v=6gG_7hOv1ho

Akkor is úgy éreztem, igen, legalább két élet lenne jó.
Az egyikben élhetném, amit "kinéztek belőlem", elvártak a képességeim, tehetségem, szociokulturális közegem blablabla szerint, valami jó kis konvencionálisat, társadalmilag hasznosat és példaértékűt blablabla. És ami nem is volt ellenemre. Kellemes-kedves, erőt próbáló, de örömet adó életfolyamnak tűnt. Valami olyannak, ami azért én vagyok.
De... de mindig vágytam valami nagyon másra is. Ami boldoggá tesz, felszabadít, amiben úgy éreztem, igazán én vagyok... lehetnék.
És a kettő összeegyeztethetetlen.

"Mindenkinek két élete van. A második akkor kezdődik, amikor rádöbbensz, csak egy életed van."

Biztos nagyon nem vagyok egyedül olyan errefelé, aki, miután teljesítette a "társadalmi elvárásokat", szeretne már egyre inkább úgy élni, ahogy neki jó. Nem a külső, hanem a belső "kényszereknek" megfelelően.
És azt szeretném, ha egyszer csak lenne majd egy olyan nemzedék, akinek nem kell választania.
Ha nem lenne gond, nem lenne társadalmi megítélése annak, hanem csak az adott szereplőkre tartozna pl. ha egy óvónő gyakorló BDSM-es, ha a polgármester szwingerbe jár, ha a sokgyerekes családanya "félrejár" domináskodni, ügyvédnő éjszakai bárban sztriptízt táncol stb. stb.
Mert egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy ezek "nem normális" dolgok.
És életkedvelvevően depigeneráló minden olyan helyzet, amikor azt tapasztalom, olyan társadalomban élek (és nincsenek illúzióim, minden társadalom ilyen volt, van... lesz?), amikor hirdetünk valamilyen erkölcsöt, megkövezünk ilyen-olyan magatartást... ugyanakkor meg a megélt valóság a megkövezettet is felülmúlja.
Ez a vágyam az én Maslow-piramisomban elég alacsonyra-alapszintre került. Úgy a második-harmadik szintre.
http://www.azirastukreben.hu/maslow-motivacios-piramisa