Villanások

Több órája úton voltak, jóideje semerre se lehetett már szárazföldet látni. Csak a végtelen tengert, ahogy messze, túl a láthatáron a szinte azonos színű éggel összeér. Elszakadt társaságától, és talált egy ablak mellett helyet. Kevesen voltak erre, mindenki vagy a fedélzeten vagy az étteremben vagy valamelyik bárban múlatta az időt. Furcsa magány egy többszáz fős tengerjárón.
Szereti a magányt. Nézte a vizet. Bármeddig bírta nézni. A sokféle színben játszó türkizkék habok egyenletes hullámokban törtek fel valami hihetetlenül pontos koreográfia szerint, majd haltak el rögvest, hogy aztán energiájukból mit sem veszítve éledjenek azonnal újjá. Olyan volt, mintha követnék a hajót. Nem, nem versenyt futva, fura, vidám kíséret gyanánt. És mintha az egyik távolabbi hullám nem is hullám lenne, hanem egy vidám delfinfej. És odébb még egy meg még egy. Persze, erre nincsenek delfinek. De miért ne láthatna delfineket, ha jól esik delfineket látnia? És nézte tovább derűsen az egyre sokasodó, hullámokból előbukkanó vidám fejeket.
Majd ezt megunván fejét az utastér felé fordította, és a padló puha kék szőnyegpadló borítása ugyanúgy hullámzott pár másodpercig, mint a tenger. Szédítő-émelyítő látvány volt. Fél perc igazi hullámnézés, 10 másodperc szőnyegpadlóhullám. Fél perc igazi hullámnézés, 10 másodperc szőnyegpadlóhullám. Az ablakon kibámulós szakasznál tartott, mikor megérezte, hogy nézik.
Odafordította a fejét, de előbb kiélvezte a neki járó 10 másodperces műhullámzást (megdolgozott érte), csak azután emelte fel a tekintetét. A férfi a hosszú folyosón közeledett. Folyamatosan nézte. Mozdulatlan, rezzenéstelen arccal, mégis barátságosan. Ki tudja, mióta tartott. Tekintetében semmi különös nem volt, csak az: a világ legtermészetesebb dolga, hogy nézi. És a nő is így érezte. Sose találkoztak még, mégis ismerik egymást. Ő egy közülük. A droidvilág milliói közül egy ember. Akivel félszavakból megértik egymást, akit nem un meg két perc beszélgetés után, nem érzi úgy, hogy ha élete végéig beszélne, se tudna újat, érdekeset mondani. Aki neki való. Akinek ő való. Nézte a férfi. Nézte a férfit. Az eddig a bal lábán keresztülvetett jobb lábát lassan levette, és a bal lába került a jobb combjára (legyünk nagyvonalúak: seronsztónosan). A férfi felé fordult. Eszébe jutottak testbeszéddel kapcsolatos tanulmányai, és elmosolyodott. Mindig a lábát figyeld! Az arcán, a testtartásán, a kezén sok ember tud uralkodni. A lábukra nem figyelnek, az mindig árulkodó. Lábával a férfi felé fordult. A férfi közeledett, lassan elért abba a távolságba, hogy fejét el kell fordítania, ha továbbra is nézni akarja a nőt. És elfordította. Most a nőn a sor, ám ő kis jobb biccentés helyett határozott mozdulattal a hajóablak felé, balra vetette tekintetét, tekintetével együtt fordította a fejét, vissza a habokhoz.

Pár órával később kikötöttek. Többszáz ember nagyjából egyszerre próbálta elhagyni a hajót, nem kis tumultust okozva mindezzel. A nő közben csatlakozott társaságához, és tülekedősek nem lévén, ráérősek viszont igen, eléggé hátul maradtak. Némán, türelmesen vártak sorukra, finoman sodródva az árral. És - mint ahogy sejteni lehet - egyszerre értek a férfivel a kijárathoz. Egymás mellett léptek párat ösztönös harmóniában, majd tizedmásodpercnyi pontossággal egyszerre szólították meg őket utastársaik. És ebben az ezernyelvű, szent bábeli zűrzavarban ugyanaz a nyelv volt az a nyelv. Férfi és nő egymásra nézett, és felszabadultan felnevettek. És kiszálltak a hajóból. Mentek tovább két irányba.

Pár nappal később, műemléklátogatásra teljesen alkalmatlan időpontban a nő utastársaival mégis történelmi romokat szemlélt. Elmélyülten rakott össze, próbált meglátni réges-régi szimbólumokat, mikor megérezte, valaki egészen közel mögé állt. Hátrafordult. A férfi volt. Már megszokott tekintetében most volt valami más is. Megbizsergette. A nő a korábbitól igen eltérő ruházatának tulajdonította a változást (utazós játszósruháját görög istennősre - nem, nem Érisz - cserélte). Pár másodpercre megállt a világ. Majd a férfi továbblépett.

Elszállt egy újabb hét. Úton haza, a repülőgép rendben földre szállt. Már csak a csomagokat kell megvárni. És indul a kis körbe-körbe járó futószalag, megérkeztek a bőröndök. A nő vár, feszülten figyeli, érkezik-e az övé (és megismeri-e). Bal lábára nehezedik, jobb kezét csípőre rakja... majd vált. Jobb lábra nehezedés, bal ké... és ekkor észreveszi, hogy a szalag túloldalán valaki tükörként követi mozdulatait. Ránevet a férfi, s nemlétező sapkáját megérintve köszönésképp nevetve biccent. Most nyert értelmet, miért azt a láncot vette fel reggel a nő, amit felvett. Félrehajtott fejjel, mosolyogva mutatóujjával a méretes piros szívmedálra mutat, majd a férfi felé fordítja ujját. Az hanyag eleganciával leheletnyi csókot hint tenyeréből a nőnek. E háton hidegfuttatós mozdulat most olyan természetesnek és kedvesnek tűnik. A nő leemeli időközben megérkező bőröndjét, fordul, és már el is tűnt a távozók tömegében.

Ha nem fognak is többé találkozni, valójában újra meg újra találkoznak majd. Ahogy már találkoztak annyiszor. Minden ölelésben, csókban, szeretkezésben.