2018. 08. 04. 08:49 | Megjelent: 1205x
Akármeddig el tudom nézni a tengert... ahogy habjai kicsapnak, majd visszahúzódnak... újra meg újra, folytonosan megújulva... hogy milyen erővel és milyen messzire érnek partot a hullámok, csak sejthető, pontosan nem tudható (persze, színusz-hullámok, amplitudók, partnak csapódás, vízszint alatti mindenfélék stb. stb. stb. - nem érdekel)... gyönyörű... és a hangja.. a tenger morajlása és a víz visszahúzódása után a kavicsok görgése-zörgése a csendnél csendebb zaj...
A tenger kicsap, visszahúzódik, kicsap, visszahúzódik...a kavicsok a parton felkészülve várják... megszokták... ez az élet... felkészülés, várakozás, hullámcsata, majd helykeresés, elrendeződés... és minden indul újra, soha-véget-nem érően... nagy barna, apró fehér, lapos szürke, sima fekete... egy idő után éles széleik elsimulnak, összecsiszolódnak, addig lökdösik egymást, forgolódnak, görögnek, míg mind megtalálja a helyét... az ezerféle alakú, nagyságú, színű, anyagú kis kő kavicsszőnyegként borítja be a partot... és szemkápráztatóan ragyog a reggeli nap első sugarainak fényében...
Hozzászólások (1)