Hogy békém van a férfiakkal....

Az én koromban (tudom, az valójában nincs, meg foglalkozzon vele a kéményseprő) egy nő már igen sokféle tapasztalattal rendelkezik az ellenkező nemmel kapcsolatosan... Vannak kellemes élmények, varázslatosak, még felidézve is szárnyaltatóak és bizony feledhetők, feledhetetlenek, bár tudnám felejteni, sosem fogom megérteni, sosem fogom feldolgozni, sosem szeretném újraélni típusúak is.
És ezen utóbbiak ellenére, sőt, azt gondolom, bármi jöjjön már, nagy-nagy békém van "a" férfiakkal. Tiszteljük, becsüljük, elismerjük, segítjük, csodáljuk, kiegészítjük egymást. Együtműködünk. Együtt kerek a világ.

Érezhetném ezt másképp is. Mégis így érzem. Miért? Sok oka van nyilván. De egy biztos. Meghatározó az első férfi. Akivel a kezdetektől valamiféle tapintatos-szemérmes, mégis a világ összes jelenségéről beszélős kapcsolat fűzött és fűz össze. Akitől rengeteget tanultam. Aki úgy segített nővé válni, hogy mindvégig embernek lenni segített.

Akinek ma is alkalmam lett volna mindezt megköszönni, de valamiért ma sem tettem, pedig ki tudja, meddig tehetem.
Köszönöm, apa!