Intoleráns tolerancia

Továbbgondolva a legutóbbi blogom... nomeg jópár napja nem íródott blog a toleranciáról... nemáár!

Toleránsnak tartanak. És liberálisnak.
Intoleráns vagyok. És konzervatív (igen, még a szexben is jópár dologban).
Toleranciának tűnik, hogy a világ számos jelensége és sokkal számosabb embere egyszerűen nem érdekel, kizárom őket az életemből. Remekül tudom tehát tolerálni mindazt, ami nem érint. Azonban, ha érint, akkor... na, és itt kezdődne csak a tolerancia.

Mikor blogokban olvasom, ki mit tart arról, hogy kell ismerkedni, mikor jó, hogyan, kivel, hányszor, hol stb. szexelni, hogy jó a domnak, szubnak, férfinak, nőnek viselkedni stb. stb., akkor ezzel nincs semmi bajom. Mindenki gondolja valahogyan, én is el tudom (és gyakorta meg is teszem) helyezni magam valamelyik csoportban. Jó öndefiniálási gyakorlat/próba, és érdekesnek tartom mások megközelítését (jé, tényleg, van ilyen, de érdekes, sose gondoltam volna, de jó, hogy ezt is megtudhattam stb. stb. reakciókat generál, és mást nem).
Meg akkor állok, mikor olyan fogalmazódik meg akár sugalmazva (nem, nem az én paranoiám, nem a hangok mondják belül), akár ki is mondva, hogy aki nem így meg így tesz, az ilyen vagy ilyen (és itt valami negatív következik, ez a szimpla ítélkezés)... vagy aki nem így meg így tesz/gondolja, akkor az, ebből következően másban ilyen vagy olyan (áttételes, következtetős, (ál)kapcsolatteremtős cuccos, sokszor jó kis csúsztatásokkal, sokszor demagógiával fűszerezve), ill. mikor olyan kijelentések hangoznak el, hogy "a" nők/ffiak/domok/szubok/stb-k ilyenek vagy olyanok, így vagy úgy tesznek/gondolnak valamit... ergó, ha te nem, akkor nem vagy nő/ffi/dom/szub stb. (ez a jó kis kirekesztősdi, identitásba tiprósdi, gyakori többesszámos megfogalmazásokkal:mi- ti, táborok kirajzolódása stb.).

És miközben tudom, vagy legalább tudni vélem az okát, hogy valaki miért tesz/jelent ki ilyeneket (pl. saját öndefiniálási, önelfogadási gondjai vannak, vagy másokon kíséreli meg leverni kudarcait, rossz tapasztalatait, élményeit, fájdalmát, hogy a világ nem ismeri el/fogadja be és el eléggé stb. stb.), a toleranciám egyik stoptáblája itt van.
És igen, ahogy az "elkövetőnek" magából erednek az okai, az én erre való reakcióm gyökere is magamban keresendő. A messzi és nem annyira messzi múltból felderengő hol tompa, hol élesebb élmények... hogy érzem, tudom, valamilyen vagyok... és ez nem passzol azzal, amilyennek "lennem kellene" (az ítélkezések, kirekesztések nyomán)... és a belső küzdelmek-harcok, hogy megtaláljam magamban, hogy mégis tudok olyan lenni, amilyennek kellene... kísérletek a megfelelésre... majd rádöbbenések, elfojtások, zsigeri tiltakozások nyomán, hogy de nem, nem tudok másmilyen lenni, mert olyan vagyok, amilyen vagyok (és az utólagos rádöbbenések mások visszaemlékezései mentén, hogy mikor azt hittem, hej, de jól idomulok, valójában akkor se ment)... aztán a következő lépés, hogy és nem is akarom ilyenek miatt szégyellni magam, kevesebbnek érezni magam, mert nincs benne szégyellnivaló, és nem vagyok kevesebb, és eltitkolni is csak olyan mértékig kívánom, ami az én belátásom szerint kívánatos.
És ez eddig a magánügyem. Említést se érdemel.
De jó lenne egy olyan világban élni, ahol másnak nem kell ezt az utat bejárnia (mert azért nem kellemes élmény). Nem kell ilyesmik miatt rossz érzéseinek lennie. Különösképp egy ilyen oldalon nem.