Merj élni

Volt egyszer egy nő, akit mindenki erősnek látott. A tekintete kemény volt, a mosolya határozott, a léptei pedig olyanok, mintha mindig tudná, merre tart.

De legbelül… álomvilágban élt.

Egy világban, ahol minden olyan volt, amilyennek szeretné:

ahol senki nem árulta el, ahol minden szó igaz volt, ahol minden érintés őszinte.

Ebben a világban a fájdalom csak emlék volt, és a félelem nem létezett.

A valóság viszont sokkal nyersebb volt.

Hideg reggelek, üres tekintetek, félbehagyott ígéretek.

És egyszer — egy különösen fáradt nap hajnalán — a nő megállt a tükör előtt.

Valami furcsát érzett.

Mintha két alak bámulna vissza rá:

Az egyik a valódi énje volt: fáradt, de erős.

A másik az álomvilág édes árnyképe: gyönyörű, törékeny, végtelen vágyakkal teli.

A két alak összevitatkozott:

– „Maradj velem, itt minden tökéletes.” – suttogta az álomvilág.

– „Ha velem maradsz, sosem fogod tudni, ki lehetnél igazán.” – válaszolta a valóság.

A nő először reszketett.

Félni kezdett attól, amit már régen elfelejtett: az élettől.

Aztán lassan felemelte a fejét, és olyan mély hangon szólalt meg, amiről maga sem tudta, hogy benne van:

– Merj élni… ne az álomvilágban élj.

És abban a pillanatban az álomvilág alakja végre elhalványult.

Nem tűnt el teljesen — ott maradt valahol mélyen, mint egy menedék, ahová néha visszatérhet, ha pihenni akar.

De aznap a nő megtanult valamit:

Nem attól lesz erős, hogy elmenekül…

hanem attól, hogy szembenéz.

A saját tüzével, a saját démonaival, a saját vágyaival.

És aznap először…

igazán ÉLNI kezdett.