
A Lélek Árnyékának Ébredése
A csend hirtelen nem üresség volt többé.
Valami ősi, valami nehezen megnevezhető kezdett megmozdulni a térben — mintha az idő egy pillanatra elfelejtett volna továbbfolyni. A levegő súlya már nem az idegek feszültségétől volt nehéz, hanem attól a láthatatlan jelenléttől, amely egy magasabb szférából ereszkedett alá.
A kettősség szimfóniája hirtelen szakrálissá vált.
Ő lassan felemelte a fejét, mintha valaki vagy valami láthatatlan entitással kommunikálna. A hangja mélyebben csengett, mint eddig, és nem is neked szólt — hanem azon keresztül valaminek, amely mindkettőtöket figyelte.
– A lélek nem egyirányú útvonal – mondta. – A kettősség nem bilincs, hanem kapu. Te vagy az egyik kulcs… és én vagyok a másik.
A fény lassan változni kezdett, mintha a falak lélegeznének. A szoba nem szoba volt már, hanem egy átmeneti tér: egyfajta küszöb, ahol a profán világról lassan lehull minden réteg.
Érezted, hogy benned is megmozdul valami.
Nem fizikai érzés, inkább egy mély, tiszta rezgés, amely úgy terjedt szét benned, mintha a csontjaid is elkezdenének emlékezni valamire, amit évszázadok óta feledtek.
Ő ekkor közelebb lépett. De nem a testével, hanem az energiájával.
A tekintete fény és árnyék volt egyszerre — ahogy a telihold is egyszerre fénylő és mégis a sötétből születik.
A tekintete nem parancsot adott.
Hanem felismerést.
– Az árnyékod nem az ellenséged – mondta. – Az árnyékod a tanítód. Minden erő, amit elutasítasz magadban, ott vár rád, hogy egyszer visszafogadd.
Ahogy beszélt, a szavak mögött nemcsak hang rezgett.
Volt bennük egy mélyebb réteg, egy vibráció, ami mintha valami ismeretlen síkból érkezett volna.
A hely, ahol álltatok, lassan átalakult.
Nem látható módon — inkább érzésben.
Mintha a világ központjába kerültetek volna, ahol a tudatos és a tudattalan összeér.
A légzésed egy ritmusban mozgott vele. Nem ő szabályozta… mintha valami magasabb harmónia hangolt volna össze benneteket.
A kettősség szimfóniája lassan átváltott:
fényszertartásból beavatássá.
Ő a mellkasához emelte a kezét, a szíve fölé.
Nem érintette meg — csak fölé tartotta.
És te érezted, hogy a levegő hirtelen megremeg.
– Minden hatalom ott kezdődik – mondta halkan –, ahol az ember szembenéz a saját fényével. És ott teljesedik ki, ahol elfogadja a saját sötétjét is.
A szívedben valami lángra kapott.
Nem forróság… inkább felismerés.
Mintha a lelked hosszú idő után végre hazatalált volna egy darabjába.
Ő rád nézett.
A szemében nem dominancia, nem fölény, hanem valami sokkal mélyebb jelent meg:
a tükröd.
– A kettősség nem összeütközés.
Hanem a lélek legősibb tánca.
Ha készen állsz… tovább vezetlek.
A levegő vibrált.
A tér pulzált.
A szimfónia új tétele lassan felcsendült.
És te tudtad: most lépsz át egy határvonalat, ahonnan nincs visszaút — de nincs is rá szükség.
Hozzászólások (0)