I. FEJEZET — A TRÓN ÁRNYÉKÁBAN

A Téli Palota éjszakai csendje különös volt: nem békés, hanem élő. Mintha a falak minden rezdülése a cárnő lélegzetére várt volna. A palota nem dísz volt — ez volt az ország szíve, és a szív úgy dobogott, mint ura és úrnője: vadul, követelően, megalkuvás nélkül.

Katalin a trónon ült. Nem feszült, nem emelkedett, egyszerűen ott volt — és a jelenléte többet parancsolt, mint bármely kimondott szó. A lámpások fénye lágyan siklott végig alakján, kirajzolva a nőben rejlő erőt. A ruhája súlyos brokát, arannyal hímzett fekete, vállán prém, amely csak még inkább hangsúlyozta: ő nem csak egy uralkodó. Ő egy erő.

A trón előtt három testőr állt, merev tartásban. De mindhármuk tekintete időnként ugyanarra az alakra siklott: arra a férfira, aki ma este először állt a cárnő előtt, láncok közt a csuklóján. Nem rabként — hanem próbára várva.

A férfi magas volt, széles vállú, és még a hallgatásában is volt valami veszélyes. A kíséret elmondása szerint túl büszke, túl önfejű, túl vakmerő — vagyis pontosan olyan, amilyet a cárnő szeretett megtörni.

Katalin lassan felemelte a tekintetét.

— Közelebb.

A terem levegője megfeszült. A férfi egy pillanatig habozott, de csak egy pillanatig — aztán engedelmesen elindult a cárnő felé. Csizmájának koppanása visszhangzott a márványon.

Katalin nem mozdult. Csak figyelt. Mintha mélyen belenézne a férfi lényébe.

— A neved… csak hang lenne. Engem nem érdekel. — mondta lassan. — Az ettől az éjszakától válik érdekessé, hogy mit kezdek veled.

A férfi összeszorította a fogát, de letérdelt előtte.

A cárnő ajkán halvány, fölényes mosoly játszott.

— Nem vagy hozzászokva a térdeléshez.

— De majd megszokod.

A férfi tekintete felvillant. Nem félt — akárki mástól talán félt volna, de ettől a nőtől nem. Valami más volt: izgalom? Düh? Vágy? A három határa veszélyesen összeolvadt.

— Úrnőm… én nem szoktam megtörni — szólalt meg halkan.

Katalin felnevetett. Lágyan, mégis úgy, mint aki kardot húz.

— A legszebb játékok mindig így kezdődnek.

A testőrök egyszerre feszültek meg, mintha készen állnának akármire. De a cárnő egyetlen kézmozdulattal elbocsátotta őket.

A terem ajtajai becsukódtak. Nehéz, vastag ajtók. Olyan vastagok, hogy amit odabent történik, senki a világon nem hallja meg.

Katalin felállt a trónról. Lassan lépett, mintha minden mozdulat tudatos koreográfia lenne.

Megállt a férfi előtt.

— Föl. — nem kérés volt, parancs.

A férfi engedelmeskedett, de ahogy felegyenesedett, a cárnő olyan közel lépett hozzá, hogy a lélegzete elérte a férfi bőrét.

— Látlak — suttogta. — Látom benned a vadat. A lángot.

— És tudod, mi a legszebb?

A férfi nem szólt.

— Az, hogy mind egyformán engedtek végül.

A férfi szemében fellobbant a tűz.

— És ha nem?

Katalin közelebb hajolt, alig egy ujjnyi választotta el tőlük.

— Akkor még érdekesebb leszel.

A pillanat nehéz volt, feszültséggel teli. Két erő, két akarat, két tűz nézett egymással farkasszemet.

És Katalin lassan felemelte a kezét.

Egyetlen, könnyed mozdulattal végigsimította a férfi arcélét — uralkodóként, nem nőként. Ígéretként, nem kedvességként.

— Ma este megtanulod, mit jelent a cárnőnek tartozni.

— És ha belepusztulsz, akkor is az enyém maradsz.

A férfi végigborzongott.

A játék elkezdődött.