
A szoba félhomályban úszott, csak a gyertyák remegő fényétől vibrált a levegő. A falon árnyékok táncoltak — hosszúra nyúlt, torz, groteszk alakok, mintha ők is meg akarnák érteni, kié itt a hatalom.
A trónszéken Ő ült. Nem nő. Nem is egyszerűen Úrnő.
Valami több. Valami, amihez a férfi csak térdelve mert közeledni.
A sub ott állt előtte, kezei hátul összekötve, mellkasa megfeszülve, mintha minden lélegzetével újra és újra bizonyítania kellene: ő csak tulajdon, nem személy.
– Nézz rám. – mondta az Úrnő, és hangja olyan lágy volt, hogy már önmagában fenyegetésnek érződött.
A férfi felnézett, szemében félelem és vágy különös elegye remegett.
– Emlékszel, mit mondtam neked legutóbb? Hogy a gyengeséged nem szégyen… csak eszköz. Az én eszközöm.
A sub ajkai megremegtek.
– Igen, Úrnőm.
– Hangosabban.
– Igen, Úrnőm!
– Így már jobb. – mondta, és elmosolyodott. A mosoly olyan volt, mint egy penge csókja: gyönyörű, de veszélyes.
Ő nem kiabált. Nem ütött. Nem alázott szavakkal.
A valódi dominancia nem a fájdalomban, hanem a csendben lakott.
Abban a pillanatban, ahogy a sub megértette: minden döntés, minden lélegzet, minden gondolat az Úrnőé.
A nő lassan felállt. Magassága fölé tornyosult, nem testben, hanem jelenlétben.
Körbejárta a térdelő férfit, úgy, mint aki egy újonnan szerzett, szép tárgyat vizsgál.
– Képzeld csak… – kezdte ironikusan. – Valaki azt mondta nekem ma, hogy a férfiak természetükből adódóan erősek.
A férfi nyelt.
– És szerinted? – kérdezte halkan.
Az Úrnő kacagott. Nem kedvesen. Nem melegen.
Olyan hangon, amitől végigfut a hideg az ember hátán.
– Szerintem… – hirtelen megragadta az állát, és közel hajolt hozzá – … az igazi erő ott kezdődik, ahol te térdre esel előttem.
Mert az erő nem az öklödben van. Hanem abban, hogy megengedem, hogy szolgálj.
A rabszolgaságod nem büntetés. Nem játék.
Hanem kiváltság.
A férfi szeme megtelt könnyel – nem fájdalommal, hanem olyan mély vággyal, amitől a lelke is megrogyott.
– Kérlek… használj. – suttogta.
Az Úrnő elmosolyodott.
– Ó, kedvesem… úgyis használni foglak. Akkor is, ha nem kéred.
De hogy még kéred is…? – ironikusan megcsóválta a fejét. – Ennél édesebb gyengeség nincs a világon.
Aztán a nő mögé lépett, végighúzta ujjait a férfi tarkóján, éppen csak érintve.
Mégis úgy rázta meg, mintha áram futott volna végig rajta.
– Mondd ki, ki vagy. – parancsolta.
A férfi zihálva felelte:
– A szexrabszolgád vagyok, Úrnőm.
– Nem, kedves. Ennél sokkal több vagy… – hajolt a füléhez – … a játékom. A tulajdonom. A rabom, aki örömét leli a láncokban, mert nélkülem nem lenne semmi.
És most már tudod is.
A gyertyák lángja egyszerre rebbent meg, mintha a falak is érezték volna, hogy valami végérvényesen megváltozott.
A dráma nem a kiáltásban volt.
Hanem abban a felismerésben, hogy ő, a térdelő férfi, akkor lett valaki, mikor elfogadta, hogy az Úrnő mellett senki.
És valahol mélyen, irónikusan, keményen, mégis felszabadítóan… ez tette őt azzá, ami lenni akart.
Hozzászólások (0)